Garay Zsuzsanna:

A két testvér

 Valamikor réges-régen, volt egyszer egy hatalmas ország. Földjén síkságok és hegységek, erdők és dús füvű rétek váltották egymást, se szeri, se száma nem volt az óriási városoknak, eldugott kis falvaknak. Láthatott itt a vándor gyors folyású patakokat, csillogó vizű tavakat, lankás völgyeket. Gazdag volt ez a birodalom az isteni szépségű tájakban, de a bőség mellett ott volt a nyomor, mint ahogy az aranyló búzamezők mellett a kietlen puszta, a mocsár és sivatag, a meredek sziklás hegy és a forrongó vulkán.

      Sokan, nagyon sokan éltek ebben az országban, így volt köztük mindenféle ember: jó és gonosz, szép és csúf, bölcs és balga. E nép felett uralkodott az ifjú Lukács király, akinek egy különös, sejtelmes jóslat nagyon megkeserítette az életét. Azt jövendölték ugyanis, amikor még egészen kis gyermek volt, hogy azon a napon, amikor huszonnégy éves lesz, el kell indulnia egy hosszú-hosszú útra, amelynek senki nem tudja az okát, a célját, sem azt, hogy mikor fog véget érni.

      Lukács király úgy élt, mint sok más uralkodó: boldog és felhőtlen volt a gyermekkora, de mivel atyja halála után fiatalon trónra került, a gondtalan gyermekéveknek hamar vége lett. Nehéz idők következtek. A királynak meg kellett tanulnia összefogni a nagy birodalmat, kormányozni, dönteni, törvényeket hozni, uralkodni országa felett. Ám az ifjú király nem rettent meg semmitől. Biztos kézzel védte koronáját. Hamar kitűnt vitézségével, nem félt sem a harcban, sem a háborúban, mégis minél közelebb került a huszonnegyedik születésnapja, Lukács királynak annál jobban elszorult a szíve. Félt attól a titokzatos naptól, amely majd elszakítja őt az otthonától, a barátaitól és elűzi valahová messzire, valahová az ismeretlenségbe. Nem tehetett ez ellen semmit, hiába hívta össze az ország minden részéből a tudósokat, az álomfejőket, de azok sem tudtak a jóslatnál többet mondani. Így Lukács király egyre növekvő aggodalommal tekintett e nap elé.

      Amikor felvirradt a huszonnegyedik születésnapjának reggele, az nem hozott semmi félelmeteset. Lukács király nem érzett semmi rosszat, nem fájt semmije, nem volt haragos, rosszkedvű, de vidám és boldog sem. Azon az éjjelen egy csodaszép virágról álmodott, és amikor felébredt nagyon sajnálta, hogy a kép szertefoszlott. Ettől a pillanattól kezdve viszont nem tudott másra gondolni, csak erre az álomra. Annyira szerette volna látni ezt a virágot, és úgy vágyott rá, hogy már korán reggel elindult, csak úgy minden készülődés és búcsú nélkül, oda ahová a szíve hajtotta.

       Ahogy ment nap, nap után, minden éjszaka álmodott a virágról. Mindig ugyanúgy jelent meg előtte, csak az volt a különös, hogy egyszer feketének, másszor fehér színűnek látta. Kereste a magyarázatát ennek a furcsa, folyton visszatérő álomnak, amelyről csak azt érezte, hogy erőnek erejével viszi valahová, de nem tudta megfejteni a talányt. Ment, mendegélt, megállás nélkül, és bárkivel is találkozott az úton, mindenkit erről a virágról faggatott, de senki nem hallotta még a hírét sem. Lukács király egymás után kereste fel az összes tudóst, mágust, javasasszonyt, mindenféle titkos tudományok tudóját, a kérdéseire azonban nem kapott választ.

      Ennek ellenére újra és újra elindult, mert erről az útról már nem tudott és nem is akart letérni. Nem bízhatott másban, csak magában és a vágyakozásába, mely egyre messzebb, távolabb hajtotta az otthonától. Számtalanszor látta már felkelni és lenyugodni a napot, amikor egyszer véletlenül találkozott egy ősz öreg vándorral. Ő is kóborolt szüntelen és Lukács király tőle kérdezte meg, tudja-e, hol lehet megtalálni a virágot. Az öreg egy pillanatig döbbenten nézett a királyra, majd lehajtotta a fejét és elgondolkozott. Sokáig nem kérdezett semmit, és már úgy tűnt nem is fog válaszolni, amikor mégiscsak megszólalt:

       – Nagy dologra vállalkoztál, édes fiam. Hosszú és nehéz út áll még előtted, amelyen már sokan jártak, de eredménytelenül. Én mégis útnak indítalak, mert látom, fiatal vagy és erős. Menj! A virág a világ legmagasabb kőszikláján pompázik a tündérek kertjében.

      Lukács király nagyon meglepődött, és csüggedten ezt mondta.

      A tündérek kertjében? Akkor én soha nem fogom megszerezni ezt a virágot, hiszen oda élő emberfia nem juthat be!

      Az öreg szelíden ránézett és így válaszolt:

      – Nem te leszel az első. és nem te leszel az utolsó, aki eljut oda. Próbálj szerencsét!

      A király szerette volna még megkérdezni az öreg vándortól, hogy ő volt-e már ott, és hogy honnan tudja mindezt, de az öreg már eltűnt a szeme elő, és Lukács király úgy vélte, nem lett sokkal okosabb. Vajon merre induljon tovább? Hol keresse a tündérek kertjét? Hiszen nem is sejti, hogyan lehet oda eljutni. Szinte hiábavalónak érezte az egész utat, mégsem tudott lemondani arról, hogy tovább menjen.

      A vágy a szívében azonban nem ismert fáradalmat, lehetetlent, átsegítette az úttalan utakon, a nehézségeken, és elvezette a hegy csúcsára, egyenesen a tündérkirály színe elé. Megállt előtte és elmondott mindent: a jóslatot, az álmát, az útját, a vágyakozását, végül a virágot kérte el.

      A tündérkirály ezt felelte neki:

      – Nagy dolgot kérsz tőlem, édes fiam. A mi kertünk valóan gyönyörű növénycsodákat nevel, hiszen örök idők óta fenn áll, ezek azonban nem földi halandók számára nyílnak. Te pedig most azt kívánod tőlem, hogy ajándékozzalak a meg közülük eggyel. Nem bánom, ha kiállod a próbát, legyen a tied. De előbb azt mond meg, hogy melyiket akarod, a fehéret vagy a feketét?

      Lukács király képtelen volt válaszolni. Mind a két virág egyformán szép és kedves volt a szívének, és mindkettő után sóvárgott. A tündérkirály, amikor látta, hogy a király habozik a felelettel elnevette magát:

      – Jól van – mondta. – Saját magad döntötted el, hogy mi legyen a próbafeladatod. Neked adom mind a két virágot, de csak akkor, ha egyszerre hozod el mind a kettőt. Ám, ha nem sikerül, akkor hiába jöttél, üres kézzel kell távoznod. Most menj! A kertem nyitva áll előtted. Azt teszel, amit jónak látsz, de segítséget nem kérhetsz senkitől. a virágot egyedül kell megtalálnod, és ne feledd, hogy csak akkor lehet a tiéd, ha együtt vannak. Sok szerencsét kívánok neked, édes fiam, mert most igazán szükséged lesz rá.

      Lukács király kiment a kertbe, amely olyan csodálatos volt, hogy káprázott bele a szeme. Olyan pompázatos virágok nyíltak itt, amilyeneket még sohasem látott. Százféle szín, ezerféle illat egymással versenyezve hívta, csalogatta. Szinte megszédítette a mesebeli látvány, amelynek nem is látszott a vége. Így aztán nem csoda, ha sokáig, nagyon sokáig kereste vágyai virágát. Véletlenül bukkant rá, mert a tarka virágok sokszor megtévesztették. Többször csalódott, már-már azt hitte, megtalálta, de mindannyiszor észrevette, hogy ez még mindig nem az igazi, csak a tündérek játszottak vele. Ezért nagyon megörült, amikor egyszer csak meglátta.

      Pontosan olyan volt, mint álmában. Szinte ott nyílt ki a szeme előtt. Lassan bontogatta hófehér szirmait, és néhány perce belül kivirágzott. Lukács király boldogan nyúlt érte, de hirtelen eszébe jutott, hogy nem tépheti le addig, amíg nincs együtt a két szín. Várt egy darabig, hogy kinyíljon egy fekete is, de a virág csak a fehér szirmait nyitogatta sorra. Újra elindult, ismét bebarangolta a kertet, de nem volt még egy ilyen virág. Amikor látta, hogy hasztalan fáradozik, visszatért ugyanoda, és leült a virág mellé. Megérintette óvatosan, éppen csak, nehogy megsérüljön és megszagolta. Abban a pillanatban, amikor hozzáért, csodálatos boldogság töltötte el a szívét. Mintha minden gondjától megszabadult volna. Könnyűnek érezte magát, leheletkönnyűnek. Elmúltak a kínzó vágyak, gondolatok, vándorútra indító célok. Az idő megállt, nem volt többé semmi, csak boldogság. Napokon keresztül ült a virág mellett, és nem csinált semmit. Ugyan miért is tett volna bármit? Hiszen minden megvolt, vagy legalábbis ő így érezte. Tökéletesen boldog volt.

      Aztán egyszer csak a virág feketévé változott. A boldogság elmúlt a szívéből, helyébe a szomorúság költözött. Sírt, zokogott, szenvedett. Gyötrő gondolatok marcangolták, kétségekkel és megoldhatatlan problémákkal küszködött, mindent kilátástalannak látott. Most megint kínzóan vágyott a virág után, de tudta nem tépheti le.

      Látta már, hogy milyen kegyetlen próba ez. Hiszen csak egyetlen virág van, ami egyszerre csak fehér lehet vagy csak fekete. Talán soha nem lesz együtt a két szín. Lehet, hogy élete végéig itt kell várnai eredménytelenül, de már ne tudott elmenni. A virág nem engedte el, magához láncolta királyt a saját érzéseivel. Hosszú-hosszú időn át a virág többször is átváltozott, megajándékozva a királyt a boldogsággal, vagy átadta a szomorúságnak.

      Már úgy tűnt, mintha örök időtől fogva itt ült volna, amikor a virág egyszer egyetlen szemvillanásnyi időre különös lett: egyik fele fehér, a másik fekete. Lukács király, aki folyton a virágot bámulta, egy pillanatra sem vette le róla szemét, csodálkozva kapott utána, és sikerült is így leszakítania. Ott tartotta a kezében, és virág akkor olyan szép volt, mint még soha. Számára eltűnt az egész kert, nem maradt más, csak az óhajtott virág. Nem volt már a szívében sem a teljes boldogság, sem a szomorúság, elmúlt az a varász, ami a kerthez kötötte. Sietett hát a tündérkirályhoz, hogy megkapja megérdemelt jutalmát. A tündérkirály sokáig nézet maga elé, majd ezt mondta:

      – Látom, neked sikerült kiállni a próbát. Ígértemhez híven, de fájó szívvel adom neked a virágot, mert a próbatétel azt igazolta, hogy gyermekeim így akarják. Mert tudd meg, hogy ez a két virág az én két leányom. Édestestvérek. Egyedülálló szerencséd volt, mert a leányaim nagyon szeszélyesek. Soha nem lehet előre tudni, hogy mikor lesz a virág fehér színű és mikor fekete. Most éppen ilyen szeszélyből vannak együtt. De nem lehetnek egyszerre jelen mind a ketten, csak nagyon ritkán, máskor mindig váltaniuk kell egymást. Látom rajtad, hogy csodálkozol. Elmondom hát neked, hogy mi a jelentése a két színnek, és mi az oka, hogy egy virágban laknak. A fehér szirom a boldogság, a fekete a szomorúság. Ez az érzés egy tőről fakad, és soha nem választható el egymástól. Aki megtalálta egyszer a boldogságot, az megismeri a szenvedést is. És csak az képes igazán mély fájdalmat átérezni, aki volt már boldog, mert tudja, mit veszíthet el. Te itt a tündérkertben sok mindent átéltél, ami a földi világban lehetetlen volna. Részesültél a tiszta örömben és a tiszta szenvedésben, sőt már egyszerre átérezted mind a kettőt, hiszen láttad együtt a két színt. Ez nagyon kevés embernek adatik meg. A Földön mind a kettő eltorzul. Te sem fogod többé így érezni őket, mégis további életed már egészen más lesz. Tedd ezt a virágot a szíved fölé. Többé nem veheted el onnan, örökké ott maradnak. Ezentúl a testvéreket csak álmaidban láthatod, ahogy a Földön eddig is csak ott jelentek meg előtted. Ha boldog leszel, akkor álmodban fehér lesz a virág, ha szomorú vagy, akkor fekete. A sorsod most már attól függ, tudsz-e élni ezzel a két érzéssel, tiszteled-e őket eléggé. Most menj! Az életed, az érzelmeid a lányaim kezében vannak.

      Lukács király bódultan hallgatta ezeket a különös szavakat, és szinte gondolkodás nélkül teljesítette a tündérkirály parancsát. A virágot a szíve fölé helyezte, és érezte, hogy odanő, része lesz a testének. Aztán elindult haza, mert már bevégezte a küldetését.

       Ahogy ment hazafelé, már elhitte, hogy meg fog változni az élete. Mindent másképp látott. Tudott örülni a madárdalnak, az illatos növényeknek, a csobogó kis pataknak, a kies tájnak. Észrevette, hogy ezeken kívül is mennyi szépség van még a Földön. Kedvtelve hallgatta a dolgozó emberek énekét, most értette meg a nép meséit. De észrevette a könnyeket is. Meglátta, hogy mennyi baj, nyomor és kegyetlenség van a világon. Megtanult sírni is.

      Amikor hazaért csillogó palotájába, akkor sem felejtette el, amit tapasztalt. A tündérkertbe eltöltött napok és a szívéhez nőtt virág adott neki erőt és hitet, hogy átformálja az életét, hogy segítsen a népén, az országán.

      A vidám percek arra bíztatták, hogy örömében mindenkivel osztozzon, a keserű napok pedig arra ösztönözték, hogy megoldja a gondokat, küzdjön fáradhatatlanul. Lukács király úgy érezte, van értelme élete minden percének, hagyta, hogy, hol az egyik, hol a másik virágozzon szívében.

      A király munkája nyomán birodalma mesebeli fejlődésnek indult, még gazdagabb, szebb és hatalmasabb lett, mint valaha.

      Hiába tett azonban annyi jót, hiába segített oly sokat, Lukács királyt nem elégítették ki a földi érzelmek. Sokszor, nagyon sokszor gondolt a tündérkertre. Mert itt a Földön olyan más volt minden. Épen úgy, ahogy azt a tündérkirály megmondta. Hiába volt vidám, valami apróság mindig aggasztotta, és hiába volt szomorú; nem tudta magát teljesen átadni a mindent elborító könnyeknek. Úgy, de úgy szerette volna még egyszer átélni azokat a tündérkerti tiszta perceket, de ez csak álmaiban adatott meg neki.

      Lukács királynak azonban ez sem volt elég. Nem akart mindig várni a szeszélyes álmokra. Többet kívánt: újra együtt látni a két színt. De ez teljeséggel lehetetlen volt, hiszen az ember nem lehet egyszerre tökéletesen szomorú és tökéletesen boldog is. Ő mégis ezt akarta. Talán azt remélte, hogy így harmóniát, békességet talál. Ezen a kívánságán azonban még az álmok sem tudtak segíteni. Éppen ezért egyre jobban vágyakozott a két színű virág után. Ez a hiábavaló sóvárgás csaknem tönkretette, felemésztette minden erejét. Úgy vélte, még soha, de soha nem óhajtott ennyire semmit. Minél többet gondolt a különös virágra, annál jobban elhagyta az ereje. Nem akart sem aludni, sem enni, se inni, csak virágot kívánta látni. Már csak ennek élt, ez éltette. És akkor azon az éjszakán, amikor már csak ez az egy vágya volt, Lukács király szívéből kivált a virág. Az egyik fele fehér, a másik fekte volt. A fehér szirom megajándékozta a tökéletes boldogsággal, és elfelejtett mindent: az emlékeit, a vágyait, a céljait, hiszen megint nem volt szüksége semmire. Az idő újra megállt. A fekete pedig elhozta neki a teljes szomorúságot: elvitte őt az egyetlen megismerhetetlen helyre.

      Megtörtént a csoda. A két virág újra együtt virított. De Lukács király ezt már nem láthatta, mert a tündérkirály lányai az életét kérték cserébe.

1 Comment

  1. Ildi

    Egyik kedvenc történetem:)

Leave a Comment

3 + 3 =