Félelem

Garay Zsuzsanna: Félelem

/részlet/

 

Első fejezet

– Te, miféle rajzok ezek?

A váratlan kérdésre megfordult a Fiú. Eddig csak az ablaknál állt némán, hallgatta a lány motozását. Nemrég kelt fel egy meglehetősen fárasztó éjszaka után. Tegnap este buli volt, jóval éjfél után mentek el a többiek, csak a lány maradt vele. Mind a ketten kimerültek, gyorsan lefeküdtek, a lány szinte azonnal álomba merült, akkor jólesett, hogy ott szuszog mellette, hogy fehér karja szinte világít a sötétben. Hajnali kettő volt, amikor ágyba került, alig állt a lábán, hiszen sokat táncoltak, ivott is, nem is keveset. Akkor a hangos zene után jó volt a csend, azt hitte, rögtön el fogja nyomni az álom, de nem, alig aludt, csak forgolódott, amikor pedig elszunnyadt, zavaros és kusza volt az álma.

Az anyjáról álmodott újra, már napok óta mindig őt látja álmaiban. Kábán, gyűrötten ébredt fel arra, hogy a nap betűz az ablakon. Harsány volt a fény, bántó. Félhomályra, csendre vágyott inkább, de hát ő nem húzta el a sötétítő függönyöket éjjel. A lányra haragudott, neki miért nem jutott az eszébe?! A lány tett-vett már reggel óta, ez is idegesítette. Ki kérte rá? Ő nem, őt nem zavarja a rendetlenség, szereti, ha a dolgai itt vannak körülötte, és nem a fiókban hevernek katonás rendben. Nem segített a lánynak. Nem is ismeri régóta. Hat hete találkoztak először, az októberi főiskolai gólyabálon kérte fel, azóta kétszer voltak együtt moziban, egyszer koncerten, és már többször itt aludt nála. Persze ez nem jelenti azt, hogy ismeri. Eddig valahogy elvarázsolta az a rengeteg szőke haj, amely annyiféleképpen ragyogott. Más színű volt a lány haja a villódzó diszkó fényeiben, más az őszi napokon tett sétákon, és más, amikor a párnán szétterült.

Most először idegesítette fel a lány. Ki tudja, mikor kelt fel. Amikor ő kinyitotta a szemét, a lány már régen ébren volt, és a buli roncsait tüntette el. Hallotta, ahogy összepakol a konyhában, ahogy elmosogatja a poharakat. Ő, miután hosszú percekig bámulta a falat, és bosszankodott, lustán felkelt, felöltözött, de nem ment segíteni, csak odaállt az ablakhoz, és bámult kifelé. „Ez biztos olyan – gondolta –, mint aki mindennap időben felkel, elvégzi a napi feladatokat, nem késik el, rendszeresen ablakot mos, takarít.” Mindegy, hadd pakoljon! Eddig nem érdekelt mit csinál, de most! A rajzai!

– Tedd le! – mordult oda a Fiú.

A lány kíváncsian nézegette:

– Gyönyörűek.

– Nem hallottad? Tedd már le!

– Kit ábrázol?

– Süket vagy? – tépte ki a lány kezéből a rajzokat a Fiú, és levágta az asztalra.

– Jól van, jól van, nem eszem meg őket – csitította a lány.

– Hagyd abba a pakolást!

– Tessék?

– Menj el!

– Megsértődtél?

– Igen.

– Miért? Mit csináltam?

– Nincs kedvem beszélni. Egyedül akarok lenni.

A Fiú hallotta, ahogy csapódik az ajtó. „Ez se jön vissza többet – gondolta. – Minek nyúlt a rajzaimhoz? Utálom a kíváncsiskodókat.” A lelke mélyén azonban ő is érezte, hogy igazságtalan volt a lányhoz, hiszen ő hagyta elöl a vázlatait. De akkor is!

Kezébe vette a lapokat. „Anya” – gondolta, és elöntötte valami nyugtalanító érzés, ami állandóan elfogta, ha az anyjára gondolt. „Olyan keveset tudok rólad. Mi van veled? Hol jársz? Élsz még vajon?” Éveken át kínozták ezek a kérdések, és nem kapott rájuk választ. Apa nem beszélt. A fényképek, a fekete-fehér fényképek, a mozdulatlan alakok inkább ijesztőek voltak a számára. Annyiszor próbált felkutatni valamit, adatokat, tényeket, leveleket keresett, iratokat, hogy legalább annyit tudjon, él-e. Nem sikerült soha semmi. Apa minden kérdésére azt válaszolta: „Nem tudom.”

Egy idő után nem faggatta. Nagyi sem mondott semmit. Az egy-két véletlenszerűen elejtett szót, mondatot úgy szedegette össze, mint éhes ember a morzsaszemeket. „Rá hasonlítasz.” Ezt a nagynénje jegyezte meg egyszer, aztán ijedten elhallgatott, és ő hiába kérdezgette. Csak az álmok maradtak meg neki. Sokszor álmodozott még kamaszkorában arról, hogy egyszer találkozik az édesanyjával. Általában úgy képzelte el, hogy részletesen mesél magáról, és az anyja mosolyogva hallgatja, büszke a fiára. Sokszor úgy látta ezt maga előtt, mint egy filmet. A film rendszerint ott szakadt el, amikor ő kérdezte az anyját.

Annyiszor megfogadta magában, híres lesz, világhírű, és ha az anyja hall majd róla a rádióban, a tévében, és ha olvas majd róla az újságokban, akkor majd megkeresi őt. Hát, eddig még nem lett híres, az anyja sem kereste meg. Mostanában inkább az foglalkoztatja, hogy fest róla egy képet. Persze ez sem új terv. Sokszor próbálta lerajzolni, de legtöbbször csak a fényképen lévő arc másolata nézett rá vissza. Nem volt személyes emléke az anyjáról, ezért nem tudta megörökíteni. Sokszor elnézte a fiatal anyukákat, ahogy a parkban tologatják a babakocsit, ahogy játszanak a gyerekükkel, ilyen képeket akart ő is rajzolni, de az arc kidolgozása mindig elmaradt. Talán most sikerül a régi terv. Amióta Apa végre megszólalt, amióta a kezébe került néhány régi levél, napló, a fekete-fehér fénykép elkezdett színesedni, a fiatal arcot melegebb fény árasztotta el.

De nem tud úgy Anyára gondolni, hogy Apa alakja fel ne bukkanjon a képzeletében. Anyát a mese ködbe burkolta, Apa a valóság.Ő az, aki mindig ott volt, aki felnevelte. Apa, akit szeretni és gyűlölni lehetett, akit tisztelt, akire felnézett, akivel játszott. Apa, aki ismerte Anyát, az egyetlen, aki igazán ismerte.

Apa pár nappal ezelőtt kezdett el végre beszélni. Jól emlékszik arra az estére. Noha körülbelül egy éve örökölte ezt a lakást, minden héten egyszer felugrott Apához, ott vacsorázott, gyakran ott is aludt. Akkor este is éppen otthon volt az apjánál, aki vacsora után bejött a szobájába. Ő zenét hallgatott, az ágyon színes újságok hevertek, csupa régi kacat, amit nem hozott el annak idején az új lakásba, de ha már ott voltak, jól esett őket kézbe venni, belelapozni. Apa eleinte csupa lényegtelen dolgot kérdezett, azt, hogy tetszik a főiskolán az új félév, milyenek a tanárok, aztán hirtelen, egyik csip-csup kérdés után szünetet sem tartva azt mondta:

– Tegnap orvosnál voltam.

– És? – nézett akkor Apára. – Mit mondott?

– Nagyon beteg vagyok. Rák. Most már biztos.

– Micsoda?

– Most jött meg a teszt-eredmény – folytatta Apa nyugodtan. – Múlt héten voltam kivizsgáláson.

– Miért nem mondtad?

– Most mondom…

Apa ült a széken, a magas támlájú széken, egyenes derékkal, mereven, a két keze térdén feküdt, és nyugodt volt, hihetetlenül nyugodt, ő azonban járkálni kezdett a szobában, az apja szavába vágott, és idegesen hadarta, hogy biztosan tévedés történt, menjen el még egyszer, az orvos is tévedhet. Apa csak nézett rá, hagyta beszélni, nem mondott ellent, csak a fejét ingatta, amikor pedig ő kifulladva elhallgatott, ezt mondta:

– Nem az én nyavalyáimról akartam veled beszélni,

– Apa, ne tereld el a szót….

– hanem Anyádról.

Csak nézett. Apa eddig sohasem beszélt Anyáról. Soha! Apa elővett egy régi füzetet.

– Ez édesanyádé volt. Olvasd el!

– Mi ez? – forgatta ő a füzetet, de Apa nem felelt, hanem felállt, és szó nélkül kiment a szobából. Ő meg csak állt, összezavarodva. Először csak belelapozott a füzetbe, és nem látott mást, csak hogy a lapok megsárgultak már, és minden oldal sűrűn tele volt írva apró betűkkel. Becsapta a füzetet, nem is tudta, mi hatott rá erősebben, Apa közlése a betegségről, vagy az, hogy végre megtudhat valamit az anyjáról. Percekig állt ott mozdulatlanul, közben a szívverése is lecsillapodott, és gondolkozott, hogy Apa után menjen-e, folytassák-e a beszélgetést, de azután győzött benne a kíváncsiság, és ott rögtön olvasni kezdett.

 

 

Szeptember 1. Vasárnap

     Már tíz perce itt ülök, kezemben a tollal, hogy írjak valamit, de nem tudom, mit. És főleg, hogy miért. Három napja vettem ezt a füzetet, azóta halogatom az irkálást. Holnap újra megyek. És biztos megkérdezi, hogy írtam-e valamit.

     „Majd meglátja, milyen hasznos lesz” – mondta legutóbb azzal az undok optimista mosolyával. „De mit írjak? Azt, ami történik velem, nap mint nap?”

     „Nem feltétlenül. Inkább gondolatokat, érzéseket. Azt, amit álmodott. Csak írja le.”

     Ezt a második alkalommal mondta. És azóta is mindig megkérdezi: „Írt már valamit? Nem? Azért próbálja meg.”

     Könnyű ezt mondani!

     „Hasznos lesz.”

     Mondja ő!

     Persze, csak kérdés, hogy kinek. Nekem? El sem akartam menni hozzá. T. beszélt rá.

     „Bízz benne! Segíteni fog. Csak annyit kérek, hogy próbáld meg.”

     Miatta mentem el. Annyira szeretem őt, tudom, hogy ő is szeret, és aggódik értem. Állandóan őt terhelem a félelmeimmel. Sokszor úgy sajnálom. Elvett egy fiatal lányt, és boldog házasság helyett neki nem jut más, csak a sírás. Olyan türelmes. Mindig megpróbál megvigasztalni. Miatta mentem el. Magam miatt nem. Már feladtam…

     Most mi a fenét írjak?

 

„Kiről van itt szó? Ki ez a nő? Kihez járt Anya? Ki tanácsolta, hogy írjon naplót? Nem értem.”

 

Szeptember 3. Kedd

     Tegnap is ott voltam. 60 perc. Előtte mindig olyan ideges vagyok. Kiszárad a szám. Tegnap is úgy kimelegedtem, leizzadtam, utána pedig fáztam. Pedig kedves nő. Nem tolakodó. Vár. Megvárja, amíg kinyögök valamit. Csak nekem nagyon nehéz.

1. már egy éve felvetette, hogy forduljunk szakemberhez. Én nem akartam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy elmegyek egy vadidegenhez, s kipakolok neki mindent. T. először csak általánosságban beszélt, aztán hat vagy hét hónapja elhozta ezt a telefonszámot.

     „Egy jó barátom ajánlotta. Nagyon dicsérik.”

     Akkor úgy összevesztünk, mint még előtte soha. Ahelyett, hogy megköszöntem volna, nekiestem:

     „Elmondtad másoknak? Ehhez nem volt jogod!”

1. mentegetőzött.

     „Nem mondtam el senkinek. Magamnak kértem…”

     „Nem hiszem.”

     „Pedig hidd el… Nem beszéltem rólad.”

     Én akkor már sírtam, ő ott ült mellettem, ahogy szokott, és vigasztalt.

     „Tegyük el ezt a számot, aztán majd, ha te is akarod, akkor vegyük elő. Jó? Ez nem kötelez semmire, ez csak egy lehetőség.”

     Mindig ilyen. Én elvesztem a fejem, ő nem. Hogy tud ilyen nyugodt maradni?

     Ezt a veszekedést nem felejtettem el. Nem is fogom. Még arra is emlékszem, hogy utána se nyugodtam meg. Akkor gyanúsítottam meg először, hogy nem mond igazat. Biztos, hogy kitálalt valakinek, aki ajánlotta ezt a nőt. Nem hittem el, hogy azt mondta másoknak, hogy neki vannak problémái. Bárki, aki ismeri, tudja, milyen jó természete van. Utána minden ismerősre gyanakodtam. Ez is tudja, az is. Tudja vagy nem? Talán csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor teltek a hónapok, és senki sem kérdezett semmit. T. se hozta többet elő.

     Én határoztam el, hogy mégis elmegyek. Akkor döntöttem így, amikor…

 

„Mit tudnak mások? Vagy mit nem tudnak? Na fussunk neki még egyszer, mert ez így túl zavaros.”

 

Szeptember 8. Vasárnap

     Elolvastam, amit eddig firkáltam, és rájöttem, hogy nem is magamról írok, hanem T.-ről. Nem szeretek beszélni magamról, írni pedig még nehezebb.

     Holnap megint megyek. Hetente egyszer. Mindig hétfőn. Hatvan perc. Este hattól hét óráig. Szerintem én vagyok az utolsó páciense. Bár ezt nem tudom, nem kérdeztem rá, csak úgy gondolom. Fél ötig dolgozom. T. öt óra és negyed hat körül ér oda a munkahelyemhez. Akkor kocsiba ülünk, és irány a doktornő. Még szerencse, hogy nincs annyira messze, így is változó, hogyan érünk oda. Forgalomtól függ. Néha hat előtt 5 perccel, néha pontosan, néha hat után. Ha kicsit korában érkezünk, akkor a kocsiban beszélgetünk T.-vel. Az olyan jó. Vele sokkal őszintébben tudok beszélgetni, mint azzal a nővel, akiről soha nem tudom, hogyan is fog reagálni arra, amit mondok.

     Ott mindig olyan feszült vagyok. Pedig nem is a rendelőjébe járok, hanem a lakására. A nappaliban ülünk le. A konyha egybe van nyitva nappalival. Szép lakás. Tágas és világos. Modern bútorok. Festmények a falon. Gyönyörű. Biztosan gazdagok. Bár ez nemcsak pénz kérdés. Ízlés dolga is.

     Van egy macskája, igazi cirmos, ami néha előjön, és hozzám dörgölődzik. Nem fél tőlem. Aranyos kis jószág. Nekem nem lehetett soha semmiféle állatom. Apám nem engedte. Mindig azt mondta, hogy lakásba nem való.

     Holnap is biztosan újra megkérdezi, hogy mennyit haladtam. Azt mégsem mondhatom, hogy az ő macskájáról meg a lakásáról írtam. Magamról kellene végre körmölnöm valamit. Nem tudom, mit írjak magamról. Kislány koromban vezettem naplót. Nem is egyszer. Fiúkról frikáltam, meg a barátnőkről, ez azt mondta, az meg amazt. Kidobtam őket. Egyik se tartott, még egy évig se.

 

„Milyen doktornő? Anya beteg volt? Mi baja volt?”

 

Szeptember 10. Kedd

     Tegnap mondtam ennek a nőnek, hogy nem tudok én írni. Ülök a papír felett, a gondolataim elkalandoznak, azokat nem tudom megfogalmazni, túl bonyolultak, akkor meg mit írjak? Azt, hogy mit reggeliztem? Erre ő azt válaszolta, hogy ne érezzem kényszernek az írást, ha írok, akkor jó, ha nem, akkor sincs baj.

     T.-nek is elmondtam ezt, hogy nem értem, mit vár tőlem, mit írjak. Nem szoktam elmesélni T.-nek, hogy miről beszélgetünk, de most ezt elmondtam. T. azt fejtegette, hogy szerinte ne hagyjam abba rögtön az elején. Szerinte, ha most még értelmetlen is ez az egész, majd kisül belőle valami. T. általában ilyen optimista, sose aggódik.

     Hát most írok. Szépen rajzolom meg a betűket, úgy, mint amikor kislány koromban olvasónaplókat írtam a magyartanáromnak. Ha egyszer újra fogom olvasni, akkor majd nem kell betűzgetnem, hogy mit is kapartam a fehér lapokra.

 

Szeptember 16. Hétfő

     Ma ott voltam. Elmeséltem neki, hogy előző nap megijedtem. Több mint két hónap óta most volt ilyen. Annyira közeli élmény volt, hogy most nem kellett várnia, míg összehozok egy épkézláb mondatot. Csak mondtam, mondtam megállás nélkül. Azt sem tudom már, hogy kinek. Neki? Magamnak? Ömlött belőlem a szó. Az volt a jó, hogy nem szólt közbe. A végén elsírtam magam. Nem vigasztalt. Megvárta, amíg megnyugszom. Azt tanácsolta, hogy írjam le.

T. ott várt a bejárati ajtónál. Látta rajtam, hogy sírtam. Nem szólt, semmit, csak átölelt. Aztán a kocsiban ezt mondta:

     „Minden gyógyszer keserű. A műtét is fáj. De a végeredmény a gyógyulás. Fel a fejjel!”

     Ránéztem T.-re, és megnyugodtam, mint mindig.

     „Elmondtam neki, mi történt tegnap.”

     „Jól tetted. Csak bízz benne! És magadban.”

     „Azt mondta, hogy írjam le.”

     „Hát akkor, rajta! Próbáld meg!”

     „Írd le!” Olyan könnyű ezt mondani. Most kétszer egymás után elmondtam, mi történt. T.-nek rögtön elmeséltem, még aznap. Ma neki. Kétszer újra átéltem. Most már rágondolni se akarok többet. Persze ennek az egésznek éppen ez a lényege. Hogy gondoljam át. Hogy ne fussak el a probléma elől, hanem nézzek vele szembe.

     Augusztus eleje óta járok ehhez a nőhöz. Azt éreztem, hogy csak beszélünk, beszélünk, néhány dolgot végigrágunk, de nem érzek semmi mélyreható változást. Tegnap lementem. Csak a sarki postáig akartam lemenni. Magamban csodában reménykedtem. Hogy milyen csodában, azt nem tudom. Abban, hogy varázsütésre elmúlt a félelmem, hogy valami történt, hiszen most már én is tettem lépéseket. Csak én tudom, hogy mekkora erő kellett ahhoz, hogy elmenjek egy vadidegenhez, hogy beszéljek arról, amit évek óta eltitkolok a barátaim, a kollegáim elől, a rokonok elől.

     És nem is mentem volna el, ha nem derül ki, hogy terhes vagyok. Hogyan fogom a kicsit sétáltatni, hogyan viszem orvoshoz, ha beteg lesz, ha a sarokig nem merek elmenni. T. nem kísérgethet örökké. Így is elvisz minden reggel, és délután értem jön. Egy felnőtt nőt úgy kell kísérgetni, mint egy kisbabát. Fogni kell a kezem. Ilyenkor úgy szégyellem magamat. T. nem nevet ki. Nem mondja, hogy ez csak női hiszti. Ő tudja, hogy valóban félek.

 

„Úristen! Hát ezért nem beszélt erről Apa.”

 

Szeptember 23. Hétfő

     Ma elolvastam, a múltkori bejegyzést. Nem is írtam le, mi történt, mit éreztem. És erre akkor nem jöttem rá. A doktornő első kérdése ez volt, ahogy odaértem:

     „Le tudta írni?”

     „Írtam valamit.”

     „Majd olvassa el újra pár nap múlva. Meglátjuk, változtak-e az érzései, vannak-e új benyomásai, felkavarja-e újra, vagy képes higgadtabban végiggondolni.”

     Nem válaszoltam neki, csak olyan kényelmetlenül éreztem magam. Nem is volt jó ez a mai alkalom. A múltkor beszéltem, most meg nem tudtam, mit mondjak.

     Miután hazajöttünk, elővettem ezt a füzetet, és rájöttem, hogy nem írtam le azt, amit neki elmondtam. A doktornő már korábban is tanácsolta, hogy olvassam el újra, amiket leírtam, de eddig ezt nem tettem meg egyszer sem. Csak most. Most meg rádöbbentem hogy nem azt írtam, amit akartam. Meg nem úgy. Bárcsak le tudnám jegyezni, úgy ahogy neki elmondtam! De ahhoz tehetség kellene. Már azzal is meg lennék elégedve, ha annak a töredékét visszaadhatnám, ami akkor feltört belőlem. De nem vagyok rá képes, mert már csak néhány kép él bennem. Nem tudom, hogy lehet ilyesmikről írni. Ez nem olyan, mint amikor elmesélem, hogy merre jártam, mit láttam a nyaralás alatt.

     A félelem mindig más. Van, ami mindig ugyanaz: Amikor megyek, minden lelassul. Valahányszor ez a félelem rám tör, elveszítem az időérzékemet. Utána sohasem tudom megmondani, hogy mennyi ideig tartott a roham, mert minden úgy megváltozik. A kontúrok élessé válnak, mintha minden megnőne.

 

Október 1. Kedd

     A legutóbbi alkalommal arról volt szó, hogy nem voltam képes leírni azt, amit neki elmondtam. Végig erről beszélgettünk. Arról, hogy miért titkolom ezt el, hogy miért fojtom ennyire magamba.

     „Nem is hinné, milyen sokan küszködnek hasonló problémával. Egyszerű pánikroham. Gyógyítható.”

     Ahogy ezt mondta, én is azt éreztem, tényleg, miért nem vállalom ezt? Sok embernek van problémája, van, aki iszik, van, aki… Nem közösítik ki őket.

     Próbáltam vele megértetni, hogy otthon ilyenekről nem lehetett beszélni. Anyám mindig azt mondta, most nem ér rá, ő mindent gyorsan elintézett, egyik dolgot csinálta a másik után, és nem értette meg, hogy én min rágódok, hogy én nem tudok gyorsan dönteni.

     Amióta az eszemet tudom, mindig féltem valamitől. Amikor kicsi voltam, a sötéttől féltem. Anyám sohasem engedte felgyújtani a lámpát. „Pazarlás.” Ezt mondta.

     Nagyinál volt egy kicsi virág alakú lámpa. Zöld üvegből voltak a szirmai. Nem adott elég fényt olvasáshoz, csak olyan éjjeli fénnyel világított. Szép volt. Nagyi mindig felkapcsolta nekem ezt a lámpát, pedig ő meg világosban nem tudott aludni. Megvárta, amíg elalszom, aztán lekapcsolta. Reggel, amikor felébredtem, nem égett.

     Milyen furcsa. A nagyi hat polgárit járt ki, akkor így nevezték az elemit. Mégis mindent megértett, magyarázkodás nélkül.

     A kígyóktól is féltem. Nem mertem éjszaka leszállni az ágyról, hátha ott van egy kígyó, és megmar.

      A doktornő azt kérdezte, hogy emlékszem-e arra, hogyan vigasztalt meg anyám. Nem emlékeztem. Akkor nem. Itthon jutott eszembe, hogy esténként mesélt nekem, meg énekelt. Igaz, nem ült oda az ágyam szélére, hanem pakolt, összehajtogatta a levett ruháimat, megigazította azokat a játékokat a polcon, mit én rosszul tettem a helyére, és közben dúdolt. Szerettem hallani a hangját, csak mindig olyan szomorú dalokat énekelt.

     Apám nem jött oda. Milyen furcsa, hogy akkor nem ütköztem meg ezen. A mai eszemmel azt gondolom, hogy nem kellett volna apámnak anyámat egyedül hagynia ebben a kérdésben. De apám soha nem beszélgetett velem a félelmeimről. Ő minden kényes témát anyámra hagyott. Apám játszott velem, sétálni vitt, biciklizni, úszni tanított, amikor meg nagyobb lettem elmagyarázta a matekot, ha nem értettem, de őszintén ritkán beszélgettünk.

     Én T-től azt várnám – és remélem így is lesz, ha baba megszületik –, hogy ha én nem bírom türelemmel, idegekkel, erővel, vagy ha nekem valami nem sikerül, akkor váltson fel ő.

 

Október 2. Szerda

     Ma az jutott eszembe, hogy nem emlékszem, mikor múltak el ezek a félelmek. Nem tudom, hány éves koromban szűntek meg, egyszer csak már nem féltem többé se a sötéttől, se a kígyóktól.

     Tegnap olyan furcsán éreztem magam. Nem hittem volna, hogy még így emlékszem mindezekre. Nem is mondtam ezt el T.-nek. Meg is jegyezte:

     „Olyan csendes vagy ma.”

     „Igen?”

     “Igen. Máskor mindig annyit beszélsz. Bánt valami?”

     „Nem, csak olyan butaságok jutnak az eszembe.”

     „Például?”

     „Anyámra gondoltam, meg magamra, milyen volt, amikor kicsi voltam, meg arra, hogy nemsokára én is anya leszek, és hogy milyen anya lesz belőlem.”

 

Milyen anya az, aki elhagyja a gyerekét? – gondolta a Fiú dühösen. Letette a füzetet. Nagyon késő volt, jóval elmúlt éjfél. Hangtalanul kinyitotta a szobája ajtaját. A lakásban sötét volt.

Kiment a fürdőszobába, megmosta az arcát, mert égett a szeme. Amikor visszament a szobába, kiszellőztetett, megágyazott, Apa mindig kicserélte az ágyneműt azután, ha ő ott aludt, így mindig tiszta, vasalt huzat várta, a lepedő hűvös volt, jólesett neki, de mégsem tudott elaludni, sehogyan se volt kényelmes.

Az utcai lámpa éppen szemben állt a szoba ablakával, és éles sárga fénnyel világította meg a helyiséget. Sokkal világosabb volt itt, ebben a magasföldszinti bérlakásban, mint a másik lakásban. A falakon mindenféle árnyékok rajzolódtak ki. Valahányszor elment egy autó, egy busz, új árnyékforma született, eltorzítva a régi, bútorok által vetett megszokott árnyakat. Sokáig forgolódott. Nézte az árnyékokat. Hajnal felé szunnyadt csak el. Még akkor is aludt, amikor Apa elment dolgozni. Nem ébresztette fel. Először bántotta, mert annyi kérdése lett volna hozzá, de aztán azt érezte, jobb így. Végig kell ezt gondolni.

A naplót magával vitte a saját lakásába is, mindennap készült, hogy majd olvassa tovább, elöl is volt a napló, itt hevert az asztalon, de aztán még sem nyúlt hozzá, és csak a vendégek érkezése előtt lökte be a fiókba, de napokig forgott benne mindaz, amit akkor olvasott. Most is erre gondol. Miután elment a lány, bekapott valamit, és folytatta a rendcsinálást. Jó ez a pakolás, jólesik a kezével tenni-venni. „Visszaköltözöm Apához. Szüksége lesz rám – gondolta most. – Ott leszek Apa mellett. Kiadjuk a lakást, biztosan találunk valakit, akit érdekel. És a pénz is jól jön majd.”

Dél körül telefonált, hogy nem ér oda ebédre, de Apa csak annyit felelt, nem baj, megvárja. Két óra is elmúlt, amikor abbahagyta a pakolást. Vasárnap volt, ilyenkor vagy Apánál ebédelt, vagy Keresztanyunál. Rohant végig az utcán, szerencsére éppen jött a busz. Ebédnél megint csak semmiségekről beszélgettek, Apa állapota nem került szóba. Amikor mondta, hogy hazaköltözik, Apa nem szólt semmit, pedig sejthette, hogy miért döntött így a fia.

Szerda este megint ott volt, Apának újságolta, mit intézett:

– A lakást egy főiskolai társam veszi ki, aki majd januárban fog beköltözni.

Apa nem reagált erre sem, nem beszélt magáról, a Fiú is csak arról dumált, hogy mikor pakolja ki a holmiját, mennyit fognak kapni, Anyáról nem kérdezett semmit.