Csalás

Garay Zsuzsanna: Csalás

/részlet/

 

Második fejezet

 

Vasárnap délután Tamás a barátja lakásán, a franciaágyon hevert, mellette Johanna feküdt. Összeért a meztelen bőrük. Mind a ketten ugyanarra a főiskolára jártak, csak a fiú utolsó éves volt, a lány első éves.

Rendszeresen itt találkoztak. Tamás egyik legjobb barátja, Gábor idegenvezetőként dolgozott, és gyakran volt távol. Mivel külföldre is vezetett csoportokat, az sem volt szokatlan, hogy tíz napig vagy két hétig is üresen állt a lakás. Gábor szülei nem a városban laktak, hanem falun, és hogy ne ők utazzanak annyit, a haverját kérte meg, hogy időnként ugorjon fel a lakásába, ürítse ki a postaládát, szellőztessen. Tamás szívesen megtette ezt, és már régen megbeszélte a barátjával, hogy engedje meg, hogy Johannával itt randevúzzanak. Gábor elfogadta ezt.

– Megismerkedtem egy kedves lánnyal – mondta Tamás közömbösen.

– Igen?

– Vivienek hívják. Tizennyolc éves. Idén fog érettségizni.

– És? – kérdezte Johanna minden különösebb érdeklődés nélkül, majd kiszállt az ágyból. Magas volt és karcsú. Fekete rövid haja volt, és fekete parázsló szemei.

Tamás kedvelve nézte a lányt. Aztán így szólt:

– Feleségül fogom venni.

Johanna nem válaszolt, csak cigarettát vett elő, egyet odanyújtott Tamásnak, majd magának meggyújtott egy másikat.

– Ezt akkor is mondhattad volna, amikor megérkeztem – szólalt meg Johanna egy-két percnyi hallgatás után.

– Akkor nem feküdtél volna le velem.

– Talán nem.

– Johanna, gyere, bújj ide hozzám. Szeretlek. Jobban szeretlek, mint bárki mást, ugye tudod?

– Eddig azt hittem, hogy tudom.

Johanna leült az ágyra. Tamás átkarolta:

– Ez a lány gazdag. Nagyon gazdag. Mi pedig csórók vagyunk. Nekem semmi más nem kell, csak az, hogy bízz bennem. Egy házasság semmi. Annyi lehetőség van, ha már birtokon belül vagyok.

– Például, mi? Megölöd, és akkor te örökölöd a vagyont?

– Válás is van. Az is csak egy papír, mint a házassági anyakönyvi kivonat.

Johanna nem felelt. A fiú pedig folytatta:

– Én már mindent kiterveltem.

– Hát mióta ismered azt a lányt?

– Egy hete. Pontosabban egy hete és egy napja.

– Egy hete? Jól kihasználtad ezt az egy hetet! – jegyezte meg Johanna élesen. Ő március elején beiratkozott egy gyorsított KRESZ tanfolyamra, ahol hétfőtől péntekig délután négytől nyolcig voltak órák két héten keresztül, ezért az elmúlt két hétben nem is találkoztak.

– Azt meghiszem – vágta rá Tamás. – Tudod, nagyon unatkoztam nélküled, és kellett valami szórakozás.

– Szóval azzal töltötted az elmúlt hetet, hogy megkerested az utódomat?

– Nem az utódodat, hanem…

– Mindegy kit – vágott közbe Johanna. – De tény, hogy egy hete ismersz egy lányt.

– Úgy van.

– Akkor hogy lehetsz ennyire biztos a dolgodban?

– Száz százalék a siker. Ez a csaj olyan naiv, olyan tapasztalatlan, és mi behálózzuk őt, és megszerzünk mindent, amit csak akarunk. Például szeretném, ha te összebarátkoznál vele, és…

– És a legjobb barátnők lennénk? – kérdezte gúnyosan Johanna, és újból felállt, de most nem újabb cigit vett elő, hanem öltözni kezdett.

– Nem érdekel?

– Nem – mondta a lány kurtán, hamar készen lett, mert csak belebújt a pólójába és a farmerjába. Fésűt vett elő, és az előszobai tükörhöz lépett.

Tamás visszafeküdt, és a plafont nézte.

– Én komolyan beszéltem. Legalább a tervemet hallgasd végig.

– Minek? – kérdezte Johanna foghegyről, és nem fordult volna vissza semmi pénzért. Ebben a kis lakásban innen is jól hallotta a fiút. Eltette a fésűjét, majd elővette a szemceruzáját meg a rúzsát. – Engedd meg, hogy én döntsem el, hogy kivel barátkozom, és a véleményem pedig az, hogy ha szakítani akarsz, akkor azt szebben is megtehetted volna.

– Nem akarok szakítani. Szükségem van rád.

– Mihez? Én legyek a koszorús lány az esküvődön?

– Ne gúnyolódj! – Tamás ingerült lett, és már nem a plafont nézte, hanem könyökölve Johannát. – Én hatod magammal élek egy lakótelepi lakásban. Az nem szívtelenség, hogy arra várok, mikor fog meghalni a nagyapám meg a nagyanyám, hogy akkor legalább elférjünk a szüleim lakásában? Még az is kérdéses, hogy a mai viszonyok között lesz-e állásom, ha végzek a főiskolán. És ha kapok is munkát, a fizetésemből nem fogok tudni annyit félretenni, hogy önálló lakásom legyen. Hát te? Te honnan akarsz pénzt szerezni?

– Lottózom. Az legalább ártalmatlan.

– Nagyon vicces. Majd értesíts, ha nyertél.

Johanna nem válaszolt, befejezte a sminkelést, és menni készült, már a cipőjét csatolta be.

– Most persze megsértődtél! – pattant ki az ágyból Tamás, és megfogta a lány kezét. – Menjünk talán albérletbe? Vagy kössünk eltartási szerződést egy öreg nyanyával?

– Legalább megkérdezhetted volna, hogy én mit szeretnék. Lehet, hogy az albérletes verzió mellett döntöttem volna.

– Azt akarod?

– Még nem gondolkoztam azon, hogy mit akarok – adott kitérő választ Johanna. – Előbb szeretném befejezni a főiskolát. Utána valami munka nekem is kellene. Különben is, nem értem, miért kellene összeházasodnunk ilyen fiatalon? Nem érünk még rá? Miért akarsz azonnal dönteni?

– Mert támadt egy jó ötletem, mert rájöttem, hogy lehet nagyon könnyen pénzhez, jó léthez, kapcsolatokhoz jutni.

– Miért ki ez a tyúk? Vagy inkább pipi, ha olyan fiatal. Talán a polgármester lánya? Vagy valami helyi milliomos vállalkozó apuka egyetlen csemetéje?

– Nem. Nagyon egyszerű emberek a szülei. Éppen ezért fog sikerülni. Egyszerű emberek is lehetnek tehetősek. 1990-ben az elsők között voltak, akik kárpótlási jegyekkel visszakaptak egy nagydarab földet, és azóta éjt nappallá téve dolgoznak rajta. Felhúztak egy házat, később istállókat is építettek, állatokat tartanak ott, kecskéket, mangalica disznókat és lovakat. Csak maga a föld, az épületek egy vagyont érnek.

– Te meg vagy húzatva! Föld, lovak, és te fogsz ott dolgozni? Ezt kötve hiszem!

– Ha az kell a sikerhez, én még arra is vállalkozom! Vivien az egyetlen lányuk, akinek mindent megadnak. Itt a városban is van házuk. Az is gyönyörű.

– És a csajszi? Ő milyen? Ő is gyönyörű? Párja nincs szépség?

– Nem. Te sokkal szebb vagy – mondta Tamás kissé ügyetlenül, pedig komolyan gondolta, amit mondott. Johanna nem volt szokványos babaszépség, és nehéz is lett volna pontosan megfogalmazni, miben áll a varázsa. Tamás szerette a jó alakját, a nádszálvékony derekát, azt, hogy olyan hegyes, peckes a tartása, és hogy bármit vett fel, jól állt neki, pedig most is csak egyszerű fehér pólót és kék farmert viselt.

Johanna lehuppant az ágy szélére, és elnevette magát. Az egész ötlet annyira képtelenül hangzott, annyira valószínűtlennek, hogy nem is volt képes másképp reagálni. Tamás viszont megnyugodott, hogy a barátnője nem viharzik el első mérgében, ezért megkérte a lányt, hogy várjon egy percet, amíg felöltözik, és kiment a fürdőszobába, Johanna pedig kiszellőztetett, beágyazott, és rendet rakott a szobában. Közben arra gondolt, hogy regényekben lehet olvasni hozományvadászokról, meg arról, hogy az emberek régen főleg pénzért házasodtak, a fiatalok jövendőbelijét a szülők szemelték ki, és szó sem volt szerelmi házasságokról. Olyan idejét múltnak tűnt mindez.

„Mennyire gondolja ezt komolyan Tamás? Tetszik neki a kis csaj vagy nem? A külsejéről nem mondott semmit, még azt se tudom, szőke-e vagy barna. Miért akarna valaki érdekből nősülni, ha nincs egyedül, hanem van partnere? És velem mi lesz? Honnan veszi, hogy én ebbe belemegyek?” Johanna tanácstalan volt, de aztán eldöntötte magában, hogy megsértődni még ráér, inkább kihúzza még a fiúból azt, hogy mi a pontos terve.

– És mégis hogy képzeled el ezt az egészet? – kérdezte Johanna Tamást, amikor az kilépett a mosdóból. – Elveszed azt a lányt, és akkor a barátod lakása helyett odajárunk kefélni?

– Még az is lehet.

– Te nem vagy komplett!

– Gyorsan szeretnék lépni! Most megismerkedtünk. Ősszel vagy legkésőbb karácsonykor meg lesz az eljegyzés, és jövőre esküvő.

– Pompás!

– Nem hiszed, ugye? Pedig így lesz. Szeretném, ha még az eljegyzésig összebarátkoznál vele.

– Hogyan, te nagyon okos, hogyan?

– Figyelj! – vett egy nagy levegőt Tamás. – Ők tavaly nyár eleje óta foglalkoznak lovakkal, lovas oktatással, és ősz óta beteg gyerekeket is lovagoltatnak, ezért arra gondoltam…

– Na, nem – vágott közbe Johanna. – Danit hagyd ki a játékból! Vele ne szórakozz, mert megbánod.

– Nem szórakozom. Hallgass végig!

Johanna azonban nem figyelt, mérgesen járkált fel és alá a lakásban, fekete, magas sarkú cipője kopogott a parkettán. Eddig még tudott tréfálkozni az egészen, de most nagyon dühös lett. Dani az öccse volt, és kisegítő általános iskolába járt. Johanna nagyon szerette a testvérét, aki hét évvel volt nála fiatalabb, és türelmesen, komolyan foglalkozott vele. A család is tisztában volt azzal, hogy a fiú a legtöbb sikerét, előrehaladását nővére végtelen nyugalmának köszönhette.

Tamás rendíthetetlenül folytatta, bár ő is tudta, hogy sokat kockáztat. Johanna igazi tigrissé vált, ha valaki csak megjegyzést tett az öccsére.

– Kérdezd meg nyugodtan a háziorvost, ő is megerősíti majd, amit mondok, de én is tudom, hogy sok beteg gyereknek tesz jót, ha állatok között van. Egy próbát megér. Néhány helyen kinn van a plakátjuk. Mondd azt, hogy láttad a hirdetést, így nem kell, hogy bárki bemutasson. Odamész, én nem is akarok ott lenni, ha tetszik, akkor ott maradtok, ha nem, eljöttök. De Viviennel így könnyedén meg tudsz ismerkedni, és senki nem fogja sejteni, hogy én ismerlek téged.

– Te már jártál ott?

– Még nem. De mielőtt te odamész, megígérem, hogy felderítem a terepet, rendben?

Hallgattak. Johanna próbált lehiggadni, és megemészteni mindazt, amit hallott, aztán újabb ellenvetéssel állt elő:

– Nem félsz attól, hogy egy jó akaró megsúgja majd az új csajodnak, hogy van már barátnőd?

– Nem olyan sokan tudják, hogy mi együtt járunk. Nem vagyunk együtt nyakra-főre. Főleg nem mások előtt.

Johanna erre nem tudott felelni. Ebben a mondatban sok igazság volt. Az ő idejét a testvére kötötte le, Tamás pedig nyolcadikos kora óta nyaranta dolgozott, hogy legyen egy kis pénze. Volt úgy hogy egész nyáron a Balatonnál gürizett, mint felszolgáló, de vállalt már autómosást, kutyasétáltatást, bútorszállítást is, ez belefért az idejébe a két hét építőtábor mellett, évközben pedig újságot hordott ki. Ez nem volt gond kettőjük között, mert a nyarakat Johanna az öccsével együtt a nagymamájánál töltötte.

Tamást először Pécsre vették fel, és miután a katonaságnál letöltötte az előfelvételiseknek előírt időszakot, Pécsen tanult, de az nem tetszett neki, újra felvételizett a helyi főiskolára, és ide is bejutott. Akkoriban találkoztak a legkevesebbet, amíg a fiú katona volt Kalocsán, és ugyanez volt a helyzet a Pécsen töltött időszak alatt is. Tamás a főiskolán is minden rendezvényen dolgozott, vagy a ruhatárban, vagy a beléptetésnél, hogy ingyen mehessen be a programokra. Igyekeztek ők találkozni hetente, de akkor is inkább kettesben voltak, és nem csapódtak nagyobb társaságokhoz. És amikor Tamás bejezte a másodévet a helyi főiskolán, halasztott egy évet, néhány haverjával kijártak Ausztriába, hetente négy napot robotoltak egy autószerelő műhelyben éhbérért, de egy év letelte után a fiú megszerezte a nyelvvizsgát, majd a vezetői engedélyt. Ez volt a másik időszak az életükben, amikor alig találkoztak, de Johanna nem volt féltékeny, mert tudta, hogy a másik szereti őt. Nem leveleztek, Tamás nem szeretett írni, nem volt szükség kettőjük között dagályos vagy fellengzős mondatokra. Telefonon sokat beszéltek. Johannáéknak előbb volt telefonjuk, mint Tamáséknak, és a fiú arra soha nem sajnálta a pénzt, hogy esténként felhívja a barátnőjét.

Johanna a barátjára nézett, akiről azt hitte, hogy ismeri, akiben eddig megbízott, aki most eltökélt arccal álldogált, és a lány érezte, hogy a másik nem állt volna elő egy ilyen kidolgozott tervvel, ha nem lenne benne elég elszántság. „Belevágott már – villant át Johanna agyán. – Elindította a hadműveletet, anélkül, hogy velem megbeszélte volna. Megtudom vajon valaha, hogy mi minden történt e két hét alatt? Vagy nem történt semmi különös? De ha még nem történt semmi, akkor is akarja. Mindennél jobban. Most már csak a jóváhagyásomra vár, és akkor teljes gőzzel rákapcsol. Hogy kérhet tőlem ilyet?”

– Te egy olyan cégéres gazember vagy, olyan aljas, hogy…

– Nem, nem vagyok aljas – ölelte át Tamás, hogy lecsillapítsa. – Csak éppen mások megkapnak mindent, mert jó helyre születnek, én pedig nem. És meg akarom szerezni én is, ami másoknak jár.