Garay Zsuzsanna: Zaklatás – részlet a könyvből

Egy hétig nem történt semmi különös. A napok a megszokott rendjükben követték egymást. Mivel napokig nem tépték le a nevét, Andrea már nem tartotta szükségesnek, hogy mindennap megnézze, ott van-e a kis cédula. Aztán egyszer, amikor az egyik tanítványát engedte be, az szólt, hogy le van tépve a tanárnő neve a kapucsengőről, és úgy kellett kiszámolnia, hogy tudja, hova csengessen be. Andrea akkor arra gondolt, hogy talán már tegnap is le volt tépve, csak nem vette észre. Az óra után visszaragasztotta, és újra figyelte egy-két napig, de hogy nem bántották, elfeledkezett róla.

Aztán pár nap múltán megint csak letépték, és akkor Andrea egy másik tanítványa azt mondta, hogy az ő apjának van szalagírógépe, azzal készíttet majd ő egy feliratot. Meg is csináltatta, és a következő órára már el is hozta, kicsit nagyobbra sikeredett, mint kellett volna, de Andrea így is örült, mert azt hitte, hogy végre letudta ezt az egész ügyet.

Tévedett, mert nem sokkal ezután még egyszer levették a nevét, és Andrea el sem tudta képzelni, hogy ki áldoz erre időt, és főleg, hogy miért. Azt sem tudta elképzelni, hogyan szedik le.

„Megpróbálják lekapargatni, de mivel? Késsel? Körömmel? Hát én akkor se tennék ilyet, ha fizetnének érte!” – gondolta mérgelődve, és már másnap újra fel akarta ragasztani a nevét, de éppen akkor jött a gondnok, és közölte, hogy így nem ér semmit, belülről kell felragasztani. A gondnoknál éppen nála volt a kis szerszámos ládája, kinyitotta a kapucsengős dobozt, és feltette Andreának, aki nagyon hálás volt, és biztosra vette, hogy így nem fér hozzá senki.

Az iskolában sok munka volt, Andreának nem is volt ideje ezen töprengeni. Az egész kellemetlenség kihullott belőle, csak sokkal később, amikor már elfajultak a dolgok, akkor emlékezett vissza arra, hogy mivel is kezdődött.

Megjött a március, és tavasz volt, igazi tavasz, sütött a nap, melegebb volt, nem sötétedett olyan korán. A fák rügyezni kezdtek, az utcán megjelentek először a hóvirágot áruló nénik, majd ibolyát is lehetett kapni, ami Andrea kedvenc virága volt. Andrea a naptárt nézegette, lelkesen tervezgetett, három hét múlva már április, tizenhét munkanap múlva itt a tavaszi szünet. Péter beleegyezett abba, hogy elutazzanak. Andrea boldog volt. A hétvégén együtt vacsoráztak egy hangulatos kis budai étteremben, és a lány meg sem említette, hogy letépték a nevét a kapucsengőről.

Aztán egyik nap, Andrea akkor is éppen az iskolából jött meg, vidám volt, mert Jutka meggyógyult, így nem kellett már helyettesítenie, örült a felszabadult időnek. Hanem amikor kinyitotta a postaládát, egy nagydarab összegyűrt papír esett ki belőle. Valamilyen színes reklámanyag volt. Andrea bosszús lett. A papírt kidobta, öt percig méltatlankodott magában, hogy vajon ki tehette ezt, és miért, de aztán vacsora után nem foglalkozott vele többet. Másnap azonban még egy összegyűrt papírdarabot talált a postaládában. Most egy fél újság volt. Fekete-fehér tegnapi újság. Ez nagyobb volt, mint az előző, nem is értette, hogyan gyömöszölték bele.

Fogta a papírt, a kezében tartotta, forgatta, hirtelen elöntötte a düh. A papírt bevágta a kukába, felrohant a lépcsőn, olyan sebesen, mint még sose, a méreg hajtotta, aztán levágta a táskáját a sarokba, lerúgta a cipőjét, leült a szobában, és sokáig meredt maga elé. Még a villanyt sem kapcsolta fel, csak ült a fotelban és a gondolataiba mélyedt.

„Ezt nem egy utcai huligán tette, hanem valamelyik gyerek a házból, mert a kapuajtón csak kulccsal lehet bejönni. Bár ha éppen jön valaki, idegent is beengednek. Senki nem kérdezné meg, kihez jött, mit keres. Vagy ha valakihez becsönget, és azt mondja szórólapot hozott, akkor is akad valaki, aki kinyitja neki a kaput. És nemcsak szórólapot hozhatnak, hanem a különféle csomagküldő szolgálat emberei is időről időre megjelennek. Sőt, ismerek olyat a házból, aki házhoz szállítatja az ebédet.

Persze azok nem dobálnak szemetet a postaládába. Hanem kik? Idegen kölykök. De a házból is lehet akármelyik gyerek, van elég. Felnőtt? Nem hiszem. Nem vagyok haragban senkivel. És a szomszédaimat sem zavarom, nem fúrok-faragok, nem bőgettem a magnót, nem járnak hozzám sokan, gyerekem nincs, aki ugrálhatna, kutyám sincs, ami az ugatásával felverne másokat. Nem értem. Nincs ennek semmi értelme. Lehet véletlen is. Lehet, hogy mással is történik ilyesmi, csak nem beszélnek róla.”

Andrea felállt, nyújtózkodott, az órára nézett és megdöbbent. Több mint egy óráig ült itt a sötétben, és gondolkozott.

„Nem jutottam semmire. Nem gondolok rá” – határozta el, de a pirítós kenyér nem ízlett úgy, mint máskor, kevesebbet is evett. Amikor az óravázlatát írta, elkalandoztak a gondolatai, és az egyik szókártyát el is rontotta. Bosszúsan javította ki, és amikor a másodikat elmaszatolta, akkor úgy döntött, hogy elég lesz annyi, amennyi van, és kicaplatott a fürdőszobába. „Nem idegesítem magam” – hajtogatta a forró zuhany alatt, hosszasan engedte magára a vizet, a bőre egészen kipirult. Fürdés után még nem akart rögtön ágyba bújni, keresett egy vidám könyvet, hogy ne jusson ez az ügy az eszébe, sokáig olvasott, nevetett is a poénokon egyszer-egyszer, de azért éjjel nagyon nyugtalanul aludt.

Következő nap fáradtan jött haza egy hosszú tanszéki értekezlet után, nem is gondolt semmire, amíg ki nem nyitotta a postaládát, de akkor kihullott egy halom apróra tépett papírdarab, szétszóródott az egész. Ez is egy szórólap volt, amit bárhol tucatjával talál az ember. Andrea gyorsan lehajolt, a nagy részét remegő kézzel felszedegette, és közben azon imádkozott, hogy ne jöjjön senki, hogy ne kelljen magyarázkodnia, mit hullajtott el, mit csinál.

Andrea kábán ment fel a lifttel, és fenn a lakásban, miután felkapcsolta a villanyt és a redőnyhöz lépett, hogy leengedje, megmerevedett, és csak állt az ablak előtt a félbehagyott mozdulat sutaságával, majd elsírta magát.

„Ez már nem lehet véletlen. Háromszor egymás után. Ezt szándékosan nekem szánták, de miért? MIÉRT? Nem ártok senkinek. Nem keveredek semmilyen sötét dologba, nem ismerek gyanús egyéneket, mindig mindent szabályosan megcsinálok, a szomszédokkal jóban vagyok, akkor ki haragszik rám?”

Lassan lecsillapodott a sírása, gépiesen elpakolta a ruháját, evett egy kis kenyeret, túróval, retekkel, máskor úgy szerette az ilyen tavaszi ízeket, a roppanós, piros retekkarikák látványa fel szokta vidítani, de most nem is érezte az ízét.

Vacsora után italt keresett, és talált egy üveg Napóleon konyakot. A múltkor együtt bontották fel Péterrel, a férfi születésnapján, már emlékszik. Töltött magának, nem is keveset. Leült, forgatta a kezében a gömbölyű kristálypoharat, nézte a minta ívét, a véseteken megcsillant a lámpa fénye, mintha az idő is lelassult volna. Látszólag úgy ült ott, mint akinek más dolga nincs, csak megvizsgálni a pohár szépségét, élvezni az ital aromáját. Andrea nézte a konyak aranybarna színét, beszívta az illatát.

„El kellene ezt mondani valakinek – gondolta – de kinek? Kit hívjak fel? Anya megijedne, és egyből a legrosszabbra gondolna, Péter meg még haza sem ért, ilyenkor még úton van, sokat jár vidékre.” Kortyolt egyet a konyakból, és átjárta a meleg. „Meg különben is. Mit mondanék? Halló? Papírgalacsint és papírfecniket találok a postaládámban. Mi ilyenkor a teendő?” – kiitta a poharát, és töltött még egyet.

Az ital kissé a fejébe szállt, nem is törődött a másnapi óráival, elővett egy régebbi dossziét, amiben a képleírást gyakoroltató anyagok voltak, jópofa képekkel, akadt benne kezdőknek és haladóknak való feladat is bőven, azt berakta a táskájába, és lefeküdt. Éjjel végre mélyen aludt, de álomtalanul, és reggel kábán ébredt, fájt a feje, és egész nap minden kiesett a kezéből. Az egyik kolléganője megkérdezte tőle, hogy minden rendben van-e, és ő azt felelte, semmi baja. Napközben tízszer is eszébe jutott a postaláda, és arra gondolt, vajon mi lesz benne legközelebb.

© Minden jog fenntartva! A kiadó engedélyével.
2011.