Koppány Zsolt

 

Árnyékban a Megváltó

 

Tárcák, publicisztikák, esszék, interjúk

(1989-1996)

 

Mozaikok

Összeáll-e a hol apróbb, hol szélesebb csiszolatú mozaikokból a kép, az egységes mozaik? Azt mindjárt az elején leszögezhetjük: a kép megszületett. Már csak az a kérdés, hogy a Mozaik című antológia (szerkesztette: Vilcsek Béla, Tallai Gábor és Simon László; illusztrálta Bunda János István) milyen technikával kirakott kép. Arányaiban, közelről, vagy inkább messziről nézve fókuszálható, bizánci jeleket hord, vagy mondjuk a színes lapocskák dadaista összekeveredése?

Egyik sem. Huszadik századvégi, jellegzetesen az, de örvendetesen nem avantgarde, a szó ma használatos, hókuszpókuszokat villogtató jegyében. De miért ne lehetne előőrs az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar hallgatóinak válogatott íráscsapata? Mert meghökkentően érett írásokat tartalmaz ez a könyv. Nem az előreküldött csapategység szólal meg itt, hanem a meginduló, fölvértezett sereg. Nem is tudom, mikor olvastam ilyen, szinte hibátlanul fogalmazó költőket-írókat egy kötetben, ráadásul mindezt húszas éveik legelejét lépegetőktől. Megvan! A Nyugat nagy, első nemzedékénél találkoztam ilyennel. Nem minősíteni akarnék. Pusztán megjegyzem: érzékelésem szerint a Mozaik-antológia a Nyugat és az Újhold szellemi homlokbélyegét hordja magán, mint a megkeresztelt a keresztségét. Letagadhatatlanul. Minden vers, próza egy kicsit Kosztolányi, Ady, József Attila, no meg Pilinszky, s bizony, ez az iskola, noha ma nem divatos az újabb magyar irodalomban, mégiscsak a legnagyobb ívű, horderejű. Lám, még a negyven év sem bírta az agymosás legrafináltabb eszközeivel se kitörölnia nagy Nyugat-képet. Mert él. S mint ez a karcsú kötet bizonyítja, meghosszabbodik, s kifut a századból, öröklődik, mint az arcvonások, a kézfejek íve, a hang és a hangtalanság.

A kötet egységes. Pilinszkyvel szólva: mindnyájan egyek vagyunk. Igen. Csakhogy nem a kifejezés módozataiban. Mert bizony néha az az ember érzése, hogy akár egy költő vagy író is írhatta volna az egész könyvet. Csak egy-egy sor, gondolatív mutatja, hogy igazi művészek vannak születőben. Persze mindez betudható a fiatalságnak, annak, hogy kevés még a személyes tapasztalat, a tíz-tizenkét évi várakozás az önálló kötet megszületésére, a folyóiratszerkesztők “csiszolgassa még” vállrándítása, később a helyhiányra való hivatkozás, szóval mindaz a gyötrés-gyötrődés, amit kis hazánkban enyhén szólva túlzásba visznek legújabbkori inkvizítoraink. Mert hiszen a költő szenved amúgy is. Ha bántják, ha nem, eredendően szenved. Különben elmenne vállalkozónak.

Mikor annak idején, a hetvenes évek közepén Vas Istvánnak hetente küldözgettem soha-ki-nem-adható verseimet, levelében jószándékkal intett: “Várja meg, amíg saját magától kialakul a költői természete.” Mert ha van ilyen, az úgyis, magától kialakul. Ahogyan növünk, majd összemegyünk. Vagy amikor egy lány megérzi bennünk a férfit. Addigra csakidétlenül vigyorgunk, próbálkozunk, s a hölgyek úgy ejtenek le magukról, mint tehén az üzekedni készülő, de még fejletlen bikát.

E könyv alapján még senki sem mérhető igazán. Hajnal Anna jut eszembe, aki a Nyugat harmadik nemzedékének talán legkiválóbbja volt, hogy verseivel fölkeresvén Babitsot, a költő csak ennyit mondott: nagyszerű ez a vers, ez az egy vers, kedves Anna, de ha majd hoz nekem tíz ilyet, akkor lesz igazi költő. Egy jó vers lehet a véletlen műve is.

Kerékgyártó György máris novellista. Nem kis dolog. Képei eredetiek, s ha nehéz is elkezdeni egy novellát, kitűnően kezdte. Tóth Gábor Univerzuma Pilinszkyt sejteti, de gyökeresen más. Marionettjéből citálok s érzem: muszáj idéznem az egészet: “Hullott szavaink csöndje / páncélként fagy az útra, / s mi csúszkálni vágyunk / újra meg újra.” Kommentálhatatlan. Garay Zsuzsanna “Mint egy menyasszonyi fátyol, / úgy terül el a hajnal, / s a mézespercek csókja után, / kerek napot vajúdik az ég.” írja Az első hóban. Ilyen verseket írjon. Vagy ha jobban tetszik: vajúdjon. A szó legnemesebb értelmében. Cselőtei Péter megint a Mozaik-darabokban végtelen magányt sejtet. Olyat, ami oszthatatlan. Mint a szeretet. Sárosdi Kristóf “mindig, ha hó, mindig ha szél”, illetve Novák Péter “hol hajszál, hol határtalan” sorai jelzik: mindkét költő a vers “finommegmunkálásában” is járatos. Talán Simon László az, aki a legsokoldalúbb költő az egész könyvben. Bár a sokoldalúság semmit sem jelent, de összhatásában talán a legegyénibb. Fogarasi Zsolt olyan hideglelősen talál telibe valamennyi versével, hogy még a Vízlépcső című rajzos-ötletverse is megbocsátható. Békési Kálmán nem kísérletezik, önmagát adja, koncepciózus költő, a forma nem fogja gondolatait, úgy lép elénk, mintha többkötetes költő lenne, s könyveiből válogatta volna. Gyönyörűek, ahogy a versvégek fölszállnak, s fokozatosan ejtik le csöppet se könnyű terhüket. Molnár András Dali-méretű képet fest elénk: “Vérző madarak vernek / a horizontba éket, / az akták közül elvész / az Utolsó ítélet” Klein László csúcsára állított timpanon-versében végső kérdéseket feszeget, de nem filozofikusan, hanem a lehető legköltőibb fordulatokkal. Balogh Ferenc hexameterei játékosan hullámzanak, egyelőre inkább a forma kedvéért. Zsoldi Bernadett és Csáki Ildikó egy-egy “versikével” jelentkezik, de talán éreztetik; nem valószínű, hogy a költészet lesz az élethivatásuk. Tarkányi Botond is ír hexametert, itt azonban valódi verset olvasunk, kár a régies szóért (orcám). Regényi Huba vigyázzon: ha szonettet ír, akkor pontos rímeket illik használni; az undor-mámor pár nem rím! S versei is erősen archaizálnak, túlságosan nyugatosok. Vásárhelyi István versei is erősen Nyugat-gyökerűek, de megörvendeztet bennünket ilyen eredeti sorral: “s elporladtak a miértek”; a versvéget József Attila-i magasságba emeli: “De újra eljön a reggel / merev, monoton renddel, / az éjjel csak poros emlék, / futó, fanyar íz marad, / ahogy a kávéspoharat / és a friss vajas zsemlét / szomorú méla csenddel / bámulja az ember.” Tallai Gábor: Allegória a határon című már-már kisregénye míves, igazi prózai televény. Utolsó sora mint egy fölemelt mutatóujj jelez: “Aki határt szab a szeretetnek, az ember, s az ember múlandó látomás.”

A könyvet becsukván rémült leszek. Ennyi tehetség hogyan fér el a világban? Mi lesz veletek? Mert sokan vannak a meghívottak, és kevesen a választottak. Hogy ki hív meg és ki választ, azt ne firtassátok. A súgásokra figyeljetek és a sötét csöndre.

Leave a Comment

3 + 3 =