Garay Zsuzsanna:

 

Találkozások

 

Részlet

 

A bemutató nagyon tetszett. Nem ismertem ezt az együttest, minden, amit láttam újdonság volt. Jó volt látni, hogy a csoportok egyre ügyesebbek. A legkisebbek még csak csetlettek-botlottak a színpadon, de a nagyobbak már nemcsak aranyosak voltak, hanem ügyesek is. A lányok sokféle eszközt használtak, botot, karikát, labdát, szalagot, buzogányt. Szokatlan eszközök is előfordultak. Ernyők. Vörös fátyol. Álarc.

A zeneszámokat is jól válogatták össze. Nekem ez olyan volt, mint egy időutazás, mert a régi magyar mondókáktól kezdve a legmodernebb filmzenéig mindenféle szám előfordult. Walt Disney mesefilmek nagy slágerei, keleti zenék, dobok, és lágy fuvolaszó. Néptánc elemek és a francia revü csillogása. Altatódal. Tisztaság és természetesség együtt a csábítással.

Minden csoportnak más-más meze volt, és különböző táncot adtak elő. Kata később elmagyarázta nekem, hogy a kisebbek nem a nagyobbak régi számait tanulják be. Az túlságosan egyszerű lenne. A tanárnő minden évben minden csoportnak más és más koreográfiát tanít be. „Micsoda fantázia kell ehhez! – gondoltam magamban. – Ennyiféle mozdulatsort kitalálni!”

A koreográfiák is érdekesek voltak. A lányok nem mindig mozdultak egyszerre. Néha egyik elkezdett egy lépéssort, és a többi fokozatosan csatlakozott hozzá. Vagy páronként voltak azonosak a mozdulatok. Olyan is volt, hogy a lányok egy-egy ütemmel mozdultak később, és így adódott egy különös ritmus. Persze mindenkinek mást jelent egy csuklómozdulat, egy vállrándítás, a csípő ringása, a nyak íve. Itt jelentősége volt a szoknya libbenésének, egy fodornak, egy kendőnek. Bennem mindez: a tánc, a zene, a fények szavakká, történetekké váltak.

A lányok nagyon szépek voltak. Pedig voltak közöttük ducik is, de ez nem számított. A színpadon mind megszépültek, és az ember belefeledkezett az egyszerre mozduló karok, lábak látványába. A lábak magasra lendültek, a karok hosszasan nyújtózkodtak, és a csípők, derekak izgató ringása, a mellek, fenekek domborulatai felpezsdítették a véremet.

A nagyobbak produkciói már szóltak is valamiről, nemcsak a tánctudásukat, de színészi képességüket is megcsillogtatták. Az egyik műsorszám címe Születés volt, a másiké Gyász. A harmadik egy elcsábított lány történetét mondta el. Szavak nélkül. Mozdulatokkal. Én egészen elfeledkeztem az időről. Elvarázsolva ültem ott, és a fejemben sokféle asszociáció kavargott. Eltáncolták a folyót, az esőt, de még ezt a harmóniát is könnyebben megértettem, a legjobban ugyanis azon voltam megdöbbenve, hogy ezek a fiatal gyermek- és tinilányok, hogyan tudják átélni, mit jelent a szeretkezés izgalma, mit rejt a gyász fájdalma, miből áll a születés titokzatossága. Vagy ezt a nők ösztönösen tudják? Benne van a vérükben? Miféle ősi titkok tudói mindannyian? Nekem szükségem volt az átélt tapasztalatokra, vagy a könyvek racionális okfejtésére, ahhoz, hogy megértsek valamit.

 

Ötödik találkozás /39.-41. oldal/