Garay Zsuzsanna: Időtlen szerelem

/részlet/

 

Ötödik fejezet

 

A lány a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában dolgozott, a férfi, akit az iratai szerint Ádámnak hívtak, őt szólította meg, amikor először kért segítséget. A másik, egy idősebb, kövér nő, túlságosan bőbeszédűnek tűnt. A lány kedves volt, segítőkész. Kicsit furcsának találta, hogy a férfi ennyire gyámoltalan.

– Maga külföldi ugye? – kérdezte tőle, amikor elmagyarázta neki a kölcsönzési szabályokat.

–  Igen – felelte Ádám zavartan. Szörnyű, hogy még mindig jobban megérti az írott szöveget, pedig már három hónapja van itt. Ha valaki egy kicsit is gyorsabban beszél, könnyen elveszíti a fonalat. Megköszönte a segítséget.

Este azonban egyfolytában a lány járt a fejében. Olyan kellemes volt a hangja, és szép a mosolya. Fekete, egyenes szálú haját szoros kontyba csavarta, így jól látszódott nyakának karcsú íve. A szeme is fekete volt, a bőre fehér, és nagyon szolid sminket viselt. Ádám csak hat órában dolgozott, kettőkor már végzett. Olyankor evett valamit, többnyire salátát, majd sétálni indult. Az első időkben ez volt a napirendje. De most miután evett, a könyvtárba ment. Már előre örült annak, hogy látni fogja a lányt, de csalódnia kellett, mert nem volt ott.

Következő nap már három órára odaért a könyvtárba. A lány is ott volt. Hallotta, ahogy egy másik hölgy – valószínűleg a főnöke, mert utasítást adott neki –, Évának szólítja. Nem ment oda hozzá, csak lopva figyelte. A következő alkalommal bemutatkozott neki, és elmondta, hogy ő kutató. A lány nem reagált erre, valószínűleg sok kutató járt már náluk adatot gyűjteni. Ádám egyre tovább maradt a könyvtárban, aminek a légköre megnyugtatóan ismerős volt, és hamar megtudta, hogy Éva egyik héten délelőttös, a másikon pedig délutános. A könyvtár ugyanis reggel kilenctől este kilencig volt nyitva. Ha Éva délelőttös volt, akkor már fél három körül elment a könyvtárból, és olyankor nem találkoztak. Ádám felírogatta magának, mikor van benn a lány, hogy ne kerüljék el egymást.

Éva mindig kedves volt, általában fehér blúzt viselt és sötét színű szoknyát, nyakában ezüstlánc lógott. Volt egy másik lány, egy szőke, ha nem a bőbeszédű, középkorú nő volt ott, akkor ez a lány dolgozott együtt Évával. Ő is szép volt, de Ádámnak nem tetszett a modora, mert vagy szótlanul üldögélt, vagy unottan, vállvonogatva válaszolgatott a látogatók kérdéseire.

Egyik alkalommal Ádám zárásig olvasgatott benn, Éva figyelmeztette, hogy lejárt a látogatási idő. A férfi észrevette, hogy amikor a lány végzett, ugyanabban a buszmegállóban várakozott, mint ő. Félénken megszólította, és váltottak két-három udvarias mondatot az időjárásról, amíg a lány járata meg nem jött.

A kapcsolatuk nagyon lassan bontakozott ki, mert Ádám ugyan sokáig gyakorolta a huszonegyedik századi kiejtést és a szokásokat, de arra nem képezték ki, hogyan viselkedjék a másik nemmel. Egy idő után minden alkalommal megvárta a lányt, és egy darabig együtt mentek. Ezek a beszélgetések sokszor siralmasra sikerültek. Egyik alkalommal Éva megkérdezte, hogy szeret-e színházba járni.

– Nem is tudom – felelte Ádám, hiszen még nem volt színházban egyszer sem.

– Talán túl sok csapnivaló darabot látott? – kérdezte a lány mosolyogva, mire ő tétován bólintott.

Rögtön azon a hétvégén, hiába hívták a fiúk, színházba ment. Egy Shakespeare darabot választott, de nem értett a szövegből semmit. A történetet pedig ismerte, de a nyelvezete egész más volt. „Valószínűleg én eddig csak a modernizált változattal találkoztam” – gondolta magában.

A következő beszélgetésükön a lány a mozikról faggatta.

– Milyen filmeket szeret?

– A történelmi filmeket.

– Azokat én is szívesen megnézem. Főleg a kosztümös, nagyszabású filmeket. És ki a kedvenc színésze?

Mondott egy nevet, akivel a tévé nézései során találkozott.

– De hát ő sorozatszínész! – kiáltott fel a lány.

– Attól még jól játszik – vágta ki magát, majd gyorsan visszakérdezett, mielőtt ő kapná az újabb kérdést. – És maga mit szeret?

– A romantikus filmeket, a vígjátékokat.

Miután elváltak, és Ádám hazafelé bandukolt, nézte a fiatal párokat, akik könnyedén, felszabadultan beszélgettek, kézen fogva sétáltak, vagy összebújtak, csókolóztak. Hazaérve írt egy magának egy listát, hogy mi mindenből kell felkészülnie.

Már hetek óta járt a könyvtárba, amikor egyik este a visszavitt dokumentációk tetejére letett egy kis doboz bonbont. Éva nagyban írt valamit, fel sem pillantott. Ő is csak annyit mondott:

– Mindent visszahoztam.

– Jó, jó. Majd elpakolom. Köszönöm.

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Másnap Éva megkérdezte:

– Miért kaptam az ajándékot? Nincs se születésnapom, se névnapom.

– Hát csak úgy – felelte Ádám, mert nem merte bevallani, hogy egy könyvben olvasta, hogy férfiak a nőknek apró ajándékokkal szoktak kedveskedni. – Maga mindig olyan kedves – mondta végül zavartan.

Éva elnevette magát.

– Megvár ma is, ugye?

– Igen.

A lány sok kényelmetlen kérdést tett fel neki, amikre nem tudta, hogy mit feleljen. Pedig néhány kérdés nagyon ártatlan volt. Még az elején megtudakolta tőle, hogy pontosan mi a kutatási területe.

– A természeti katasztrófák érdekelnek.

– Mi a tudományos fokozata?

Ádám zavarba jött. A szavakat értette. De amikor az életrajzát kidolgozták, akkor a választott neve mellé csak annyit írtak, hogy doktor.

Most is ezt mondta. Éva bólintott, és tovább faggatózott:

– És hol publikál? Hol tanít?

– Már nagyon régóta nem publikáltam – válaszolta, és belepirult a hazugságba, de szerencsére úgy tűnt, hogy a lány beérte ennyivel. Ádám arra gondolt, hogy amikor a szituációs gyakorlatokat ismételgették, akkor mindig tudott kapásból válaszolni. „Talán mert most olyan nagy a tét. Nem hibázhatok – gondolta este fürdés közben. Aztán saját magán is elcsodálkozott. – De hát akkor is nagy volt a tét, nem? De igen – vallotta be magának –, csak másképp. Akkor, ha nem engem választanak, próbálkozhattam volna még egyszer, vagy más projektekre is jelentkezhettem volna. Azt is nagyon akartam, de ezt még jobban. Ezt nem szúrhatom el.”

Legközelebb, amikor a buszra vártak, Évát az érdekelte, hogy pontosan hol is lakik. Amikor megmondta címet, a lány felkiáltott:

– Hűha! Az aztán gazdag környék! Akkor magának van mit a tejbe aprítania, ugye?

Ádám nagyon ideges lett, mert ezt a szólást még soha nem hallotta. Végül így válaszolt:

– Lehet, hogy gazdag környék, de én egy hatalmas, szürke bérházban lakom, amiből tucatjával akad.

A következő alkalommal, amikor éppen az orruk előtt ment el a busz, Éva megkérdezte.

– Hogyhogy mindig a tömegközlekedési eszközt használja? Nincs kocsija?

– Nem tudok vezetni – bukkant ki Ádámból az őszinte válasz.

A lány úgy nézett rá, mint a szomszéd nő, amikor nem tudta kicserélni az égőt.

– Valóban? – és amikor Ádám bólintott, így folytatta: – Nem is találkoztam még olyan férfival, aki nem vezet. Idősebb nőket ismerek, akiknek nincs jogsijuk, de már mindenki megszerzi a jogosítványt.

Ez így sértő volt, Ádámot bántotta is, de úgy vélte, minek áldozzon heteket arra, hogy meg tanuljon vezetni, ha utána úgysem használná. Pár nap múlva, mire túltette magát ezen a megjegyzésen, újabb incidens fordult elő.

– Észrevettem – mondta Éva, amikor már buszon ültek egymás mellett –, hogy nem igen használja a mobilját. Nem hív fel senkit, és magát sem keresik. SMS-t sem küld. Hát nincsenek rokonai, barátai?

– Nem maradtak hozzátartozóim – felelte Ádám komolyan. – És barátom is kevés van, velük találkozom a munkahelyemen.

– És régebbről? – faggatta tovább Éva. – A gyerekkori ismerősei? Az egyetemi társai? Velük nem tartja a kapcsolatot?

– De, a közösségi portálokon – vágta ki magát Ádám, és nem merte bevallani, hogy azért nem használ mobiltelefont, mert nincs is neki. Másnap rögtön vett egyet.

Hetek teltek el, mire először meghívta a lányt egy kávéra. Amikor megkérdezte, Éva komoly arccal nézett rá:

– Randira hív?

– Igen.

– Nem is tudom, mit mondjak. Már annyiszor csalódtam.

– Csak beszélgetni szeretnék magával – felelte, és magában arra gondolt, nem sejtette, hogy ez ilyen nehéz feladat.

Éva végül igent mondott, egy hangulatos kis cukrászdába ültek le, ő felszabadultan kérdezgette a lányt, hogy hol tanult, és mióta dolgozik a könyvtárban, Éva kedvesen válaszolgatott, és ő boldogan hallgatta, gyönyörködött a lány mosolyában, és nagyon remélte, hogy a délután lezajlik minden baki nélkül. De az utolsó percben nagy hibát követett el. Amikor a fizetésre került a sor, akkor túlságosan sok borravalót adott. Erre akkor döbbent rá, amikor meglátta Éva elkerekedett szemét.

– Magának nem biztos, hogy olyan lányra van szüksége, mint én – mondta Éva, amikor felsegítette rá a kabátját.

– Miért?

– Én egy nagyon egyszerű, szegény teremtés vagyok.

– Nekem pont ilyenre van szükségem – mondta Ádám

Ezután az eset után Ádám a lakásában esténként romantikus filmeket nézett, hogy megtanulja, hogyan viselkednek a férfiak és a nők egymással. Elhívta Évát moziba, ami meglepően jól sikerül, egy vidám filmet néztek meg. Ő ugyan nem értett minden viccet, de tetszett neki a lány nevetése. Hazafelé Éva megállt egy utcai hamburgersütő árusnál:

– Maga nem akar bekapni egy falatot? Én farkaséhes vagyok.

Csak állt sután, nem merte megmondani, hogy ő ilyen helyeken soha nem vásárol, mert nem tudja, hogy miből készült az étel. Az árus furcsán nézett rá, biztosan bántotta, hogy ő nem vett semmit, és csak otthon jutott eszébe, úgy illett volna, ha ő hívja meg a lányt.

Egyik nap meghallotta, hogy Éva arról beszél a kolléganőjével, hogy a kedvenc együttese ekkor és ekkor lép fel, és milyen klassz lenne elmenni. Ádám másnap félrevonta Pétert, megkérdezte tőle, hogy lehetne jegyet szerezni. A barátja szívesen segített neki, és közben ugratta egy kicsit, hogy na, ő sem kerülte el a sorsát, őt is megfogták.

Ádám meghívta Évát, aki boldogan elfogadta. A koncert a férfi számára iszonyatosan hangos volt, és a tömeg is zavarta. Éva viszont gyönyörű volt. A haját most lófarokba kötötte, ettől egészen kislányosnak tűnt, és a szokott blúz-szoknya kombináció helyett pólót és farmert vett fel. A fülében hatalmas fülbevaló himbálózott. Ádám valahányszor úgy érezte, nem bírja tovább, csak ránézett, és azt érezte, hogy megéri. A műsor későn ért véget, mert nem kezdték pontosan, majd több ráadást is játszottak.

– Nem hívna egy taxit? – kérte a lány kifelé menet. – Egy kicsit elfáradtam.

– De, természetesen – felelte, pedig ez nem is volt könnyű. Sokan vártak még taxira, és mások szemfülesebbek voltak, mint ő. Félt, hogy a lány majd szemrehányást tesz, amiért sokáig elmaradt, vagy talán meg sem várja, de szerencsére nem így lett.

– Hogy tetszett a banda? – kérdezte a lány a taxiban.

– Ööö, jó volt – mondta ő.

– Hát nem tud valami jól hazudni – felelte a lány, de aztán elnevette magát. – Jaj, ne hogy megsértődjön. Ez inkább a javára válik, mint a hátrányára.

Amikor a taxiból kiszálltak Ádám szerette volna húzni az időt. Most kísérte haza a lányt harmadjára.

– Olyan furcsa szerzet maga – törte meg a csendet Éva, és most megint komoly volt. – Nem tudok eligazodni magán.

– Miért?

– Kedvesedik nekem, elhalmoz ajándékokkal, meghívásokkal, de magáról olyan keveset mesél. Néha azt érzem, akar tőlem valamit, néha olyan merev.

– Izé… csak zavarban vagyok, mert, mert… maga olyan szép – nyögte ki végül.

Éva elnevette magát, és így szólt:

– Köszönöm ezt a szép estét. Jó éjszakát.

Ádám figyelte, ahogy bemegy kapun, Éva pedig visszanézett, és intett is. Ádám megvárta, amíg a valahol felgyullad a villany. „Ott van ő – gondolta, és olyan izgalom járta át, mint még soha életében. – Mindjárt levetkőzik, lefürdik, lefekszik aludni.”

Az első vacsora meghívásnál nagyon izgult, főleg attól félt, hogy nem fogja ismerni az ételeket, de a rendeléskor Éva megkérdezte a pincértől, hogy az egyik étel miből készül, és ezután ő is bátran tett fel kérdéseket. Amikor a pincér az iránt érdeklődött, hogy milyen italt parancsolnak, akkor ő csak annyit felelt, hogy vizet. Utólag rádöbbent, hogy biztosan bort akartak neki ajánlani, mert azzal tisztában volt, hogy ebben a korban sok alkoholt fogyasztottak, de addigra már a pincér kihozta a két üveg ásványvizet. Ennek ellenére a vacsora jól sikerült. Éva megkérdezte tőle, hogy vegetáriánus-e, és amikor azt felelte, hogy igen, akkor csak annyit válaszolt, hogy az ő egyik unokatestvére is az. Ettől nagyon megkönnyebbült, mert a régi szokások közül a húsevés volt az, amire nem vállalkozott volna semmiképpen.

– És következetesen antialkoholista is? – mosolygott Éva.

– Baj ez? Törődök az egészségemmel.

– Nem baj. Sőt. Dicséretes.

De voltak ennél zavarba ejtőbb kérdések is. Például a második közös vacsoránál Éva azt firtatta, hogy nős-e, és amikor ő az igazsághoz híven azt felelte, hogy nem, akkor a lány évődve megkérdezte:

– Ezek szerint elszánt agglegény?

– Igen – felelte Ádám óvatosan.

– Akkor biztosan nagyon igényes.

Erre nem tudott válaszolni. Abban a korban, ahol ő az élete nagy részét töltötte, a házasságot engedélyhez kötötték. Csak a genetikailag hibátlan egyedek kaptak lehetőséget a házasságra, és azzal együtt a szaporodásra. Éva olyan szép volt. A haját leengedte, szépen omlott a vállára, az egyik oldalon csattal tűzte el, látszódott a füle. Mélyen kivágott kék ruha volt rajta, Ádám szeme sokszor odatévedt a lány dekoltázsára. „Egy ilyen nő, akármelyik férfit megkaphatja – gondolta szorongva. – Mit kell tennem, hogy engem válasszon?”

– És maga? – kérdezett vissza jobb híján. – Maga házas?

– Nem – válaszolta Éva.

Zavart csend telepedett le közéjük. Nem mert faggatózni.

A vacsora után haza kísérte Évát. Hideg október végi este volt, de nem volt felhő, az égen látszódtak a csillagok. Útközben Éva az iránt érdeklődött, mit szeret csinálni a szabad idejében.

– Sokat sétálok – mondta ő.

– Sejthettem volna – felelte Éva, majd nevetve folytatta. – Ne vágjon már ilyen arcot! Én is szeretek sétálni. A könyvtár áporodott levegője után alig várom, hogy kiszellőztessem a fejemet.

Amikor odaértek a házhoz, Éva szembe fordult vele.

– Köszönöm a vacsorát.

– Szívesen – mondta ő, de nem köszönt el.

Hallgattak. A lány topogott a cipőjében, talán fázott.

– Bejön? – kérdezte végül Éva.

Bólintott.

Gyalog mentek fel a harmadik emeletre.

– Hát ez az én kis fészkem – mutatott körbe Éva a nappaliban, ahol egy sárga kanapé állt, rajta színes díszpárnák. A könyves szekrény fenyőfából készült. – Semmi különös, de én nagyon szeretem.

– Nagyon szép – mondta Ádám, és nem árulta el, hogy náluk negyed ekkora hely jut egy embernek.

Éva kávéval kínálta, majd feltett egy lemezt. Ádám nem árulta el, hogy még soha nem ivott kávét, de hősiesen felhajtotta a csésze tartalmát. A forró ital jól esett neki. Amikor a lány kezébe adta az üres poharat, összeért a kezük.

– Maga mindig ilyen félénk a nőkkel szemben?

– Azt hiszem.

Éva közelebb lépett, és megcsókolta. Csodálatos este volt. Ádám hajnal felé ébredt fel. Nézte a lány fekete haját, ahogy szétterül a párnán, beszívta finom illatát, majd nagyot sóhajtott. Megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A kiképzés alatt végig ezt sulykolták a fejébe: tartson távolságot, ne alakítson ki tartós kapcsolatokat, kötődéseket. „Ha valaki túlságosan megkedveli magát, akkor az keresni fogja a visszatérése után. Csak felzaklatná őket!” – hallotta a rangidős tiszt hangját. „Most kellene elmenni és soha többé nem találkozni” – gondolta.

Ideges lett, felkelt és lezuhanyozott. Mire kijött a fürdőszobából, már Éva is felébredt.

– Korán keltél – mosolygott rá.

– Igen – válaszolta esetlenül.

– Hogy aludtál? – kérdezte Éva.

– Jól – felelte, és még mindig nem tudta, hogy kellene viselkednie.

– Én is rendbe szedem magam, jó? – mondta Éva határozottan. – Addig főzhetnél egy kávét.

Nem felelt, de engedelmesen kiment a konyhába. Nem merte megmondani, hogy ő még soha nem főzött semmit. Az otthoni konyháját nem használta. Reggelente egy kis tejbárban ivott egy pohár tejet és evett egy zsemlét. Délben salátát evett, este gyümölcsöt. Ha néha vett magának gyümölcsöt a piacon, akkor azt betette a hűtőbe, és egész hétvégén azt ette. Mindig vizet ivott, vagy narancslét. Mit tudja azt ez a lány, hogy az első napokban, még az is ijesztő volt neki, hogy nyersen, feldolgozás nélkül egye meg a gyümölcsöt. Otthon mindent fertőtlenítenek, és az étel készen kerül az ember elé. Nézte a furcsa háztartási eszközöket, a fűszereket, ahogy sorakoznak polcon.

– Na mi van? Nem találtad meg, hol van a kávé? – robogott ki Éva konyhába, finom illatfelhőt hozva magával.

– Csak azon tűnődtem, hogy inkább teát innék.

– Az is van. Milyet kérsz? Van itt fekete tea, zöld tea. De akad gyümölcs tea is. Az én kedvencem az epres.

– Az nekem is megfelel.

Leült a székre, nézte, ahogy a lány vizet enged a forralóba, és előveszi a filtert. A tea illata betöltötte a konyhát. Éva kenyeret, vajat vett elő, és megpirította a kenyeret. Megbűvölten nézte.

A második együttlétük ugyanígy történt, a lány munka után felhívta magához. A harmadik alkalom más volt. A lány előre bejelentette, hogy szabadnapos lesz, és azt kérte, tőle, hogy ha ő végez, egyből odamenjen, hogy végre több idejük legyen. Ádám így is tett. Éva, amikor ajtót nyitott, csalódott arcot vágott.

– Nem hoztál nekem virágot? – kérdezte.

Ő meghökkent.

– Virágot?

És hirtelen eszébe jutott, hogy a filmekben látta, amikor a férfiak hatalmas csokrokat adnak nőknek. Ő mindig úgy gondolta, hogy ez valamiféle írói tódítás. Ennyi élő virágot elpusztítani, pazarlás. De most rádöbbent, hogy ez nem volt túlzás.

– Elfelejtettem – dadogta zavartan. – Annyira igyekeztem, hogy…

Éva elnevette magát.

– Jól van, nem baj.

Sokszor odaült Éva mellé, és nézte, mit csinál. Mindegy volt neki, hogy a lány mivel foglalkozik, egyforma érdeklődéssel nézte, ahogy készíti a vacsorát, vagy ahogy vasal.

Egyik nap, akkor is a könyvtárból jöttek, amikor elkezdett szállingózni a hó. Éva nevetett:

– Nézd, milyen szépek a hópelyhek! – és széttárt karral forgott, hátravette a fejét, kitátotta a száját, hogy ráessen a hópihe a nyelvére. – Csuda jó íze van!

Ádám megrökönyödve nézte.

– Mi van? – kérdezte Éva.

– Ez nem steril. Lehet, hogy tele van bacilusokkal Nem félsz, hogy megbetegszel?

– Nem. Miért félnék? – rántotta meg a vállát Éva. – Az élethez különben is kell némi kockázat.

Ádám erre nem tudott felelni.

Hallgattak. Éva belekarolt.

– Nem akartam elrontani a kedvedet – mondta végül Ádám rekedtes hangon.

– Tudom – válaszolta Éva. – De miért vagy ilyen merev?

– Tessék?

– Te soha nem csinálsz semmit spontánul, ugye? Megfigyeltem, hogy mindig kezet mosol étkezés előtt, vagy a múltkor, amikor azt mondtam, hogy kóstold meg a zöldséget, milyen finom, akkor feszélyezve érezted magad, mert nem evőeszközzel ettél, hanem csak én tuszkoltam be a szádba a falatot. Soha semmit nem eszel kézzel, nem bolondozol.

– Sajnálom.

Megint hallgattak.

– Tudod, miért figyeltem fel rád?

– Nem. Miért?

– Mások is járnak hozzánk olyan szorgalmasan, mint te. Sőt, két kedves öreg bácsit is ismerek, akik évek óta jönnek, dolgoznak eltántoríthatatlan buzgalommal. Aznap, amikor beiratkoztál, már akkor felfigyeltem rád, ugyanis te voltál hosszú idők óta az egyetlen, aki végigolvasta a szabályzatot. Te nem szoktál csalni, hazudni, ugye?

– Szeretek mindig mindent szabályosan csinálni. Így sokkal kisebb a hibaszázalék.

– Szerintem pedig nem lehet mindent eltervezni.

Hamar bekövetkezett az, amitől a kiképző tiszt óvta.

– Ha összebarátkozik valakivel…

– De hát az tilos, nem? – vágott közbe, pedig tudta, hogy udvariatlanság.

– A szabályzat sok mindent tilt. Mert szabályokat alkotni könnyű, de benne lenni a sűrűjében mindig más, mint ahogyan azt papíron elképzelik.

– Miért?

– Mert az ember társas lény. Tegyük fel, hogy valaki segít magának. Az ilyen személy iránt hálát fog érezni. Amikor az ember segítséget kér, önkéntelenül leleplezi a hiányosságait. Ha durván elutasítják, akkor csak óvatosabb lesz, de ha nem, akkor mivel már elárulta a gyengeségét, és nem nevették ki, ezért legközelebb bátrabban fog kérdezni vagy más módon közeledni. És ahhoz fog fordulni, aki együtt érző volt. Az ember élete sok más társsal kerül kapcsolatba, de csak kevés előtt nyílik meg. Mindenesetre nem lehet elkerülni bizonyos fokú barátkozást, főleg ha bizalmas információt akarunk szerezni. És itt van az, amiről én beszélni akarok. Igen. Megkedvel valakit, és előbb-utóbb késztetést fog érezni arra, hogy figyelmeztesse.

– Figyelmeztessem?

– Úgy van. Arra, ami jön. Félteni fogja, és óvni akarja azt, akit a szívébe zárt. De ez nem lehetséges.

– Miért?

– Nem fognak hinni magának. És még az a legjobb, ha csak kinevetik.

Egyfolytában ez járt az eszében. Valahogy szólni kellene a lánynak, hogy készüljön fel. De nem tudta, hogy fogalmazza meg, hogy ne tartsa őrültségnek. Meg hogyan is lehetne erre felkészülni?

1 Comment

  1. Ildi

    Már nagyon várom!

Leave a Comment

4 + 5 =