Garay Zsuzsanna: Függőség – részlet a műből

Garay Zsuzsanna:  FÜGGŐSÉG  – részlet a műből

12. kazetta

A doktor úr újra meg újra visszatér arra a kazettára, amit megállítottam. Furcsa, hogy őt ez érdekli a legjobban. Mi az, amit nem mondtam el? De nem lehet mindent kimondani. És ő mégiscsak egy idegen. Bár neki éppen ezért könnyebb is elmondani, ami fáj. Tudom, hogy ő nem él vissza azzal, mit elmondtam, nem használja fel ellenem.

Milyen érdekes! Az emberekben több a megértés, ha béna a karod, vagy ha fél lábad van, mint ha lelki problémáid vannak. Ezek tabu dolgok. Erősebb tabuk, mint a pénz vagy a vallás. Az, hogy mennyi pénzed van, az úgyis kiderül – kiderül abból, hogy mire mennyit költesz. A hit, ha elég erős, akkor megnyilatkozik, mert akkor őszinte, ha átjárja az élet minden percét, minden mozzanatát. De a lelki gyötrelmek lassan derülnek ki, és nem is mindig egyértelműek. Sokszor nem azok sem a betegnek, sem az orvosnak, sem másoknak. Együtt élhetünk valakivel évekig, aztán ki így magyarázza a viselkedésedet, ki úgy. Mindenki magából indul ki. A saját tapasztalataiból, a saját érzelmeiből.

A doktor úr szívós fajta. Nem adja fel. Vissza-visszatér, hogy lássa, oldódik-e bennem a jég, ott van-e még az a gombóc a torkomban, amitől elfullad a hangom. Megint arra tért vissza, hogy miért mondtam azt, hogy ahogy öregszem, egyre szótlanabb leszek. Erre ugyanúgy nem tudtam felelni. Akkor így éreztem, ez csúszott ki a számon. Én nem elemzem minden mondatomat: ezt miért mondtam, azt hogy értettem… De őt éppen ez érdekli. Olyan ez neki, mint a másik orvosnak a lázlap, amin nyomon követheti, hogy mennyit mutat a lázmérő, és ő arról pontosan leolvassa, ez minek a jele, minek a tünete. A doktor úr a szavakkal bűvészkedik. Megragadja, és nem ereszti el, nagyító alá teszi és boncolgatja őket. Most már értem, ezért kell neki a magnó – hogy ne tűnjenek el a szavak a levegőben.

Kérdezgette, hogy akkor miről beszélgetek, ha szótlan vagyok. Mondtam neki, hogy sokszor én csak hallgatom, hogy mások mit mondanak, és ritkán nyilvánítok véleményt, vagy ha mégis, akkor semleges dolgokról, mint az időjárás vagy a forgalmi dugók. Még azokkal is, akiket közelebb engedtem magamhoz, azokkal sem magamról beszélek, hanem például a fiam eredményeivel dicsekszem, magamról alig árulok el valamit. „De így segítséget sem kap” – mondta a doktor úr, és nekem nem volt erőm vitatkozni vele. Annyiszor elárultam már, hogy mi fáj. Ha megint kitárulkozom, akkor még jobban elárulom a gyengeségemet. Már nem bízom senkiben.

Ő megint puhatolózott. Mi az, ami ennyire fáj, ami nem múlik. Mik voltak azok a személyeskedő megjegyzések? Nem válaszoltam. Hiszen hogyan mondjam el egy férfinak, akit akkor is okosnak és jó orvosnak tartanak, ha kopaszodik, ha kövér, hogy mit érez néha egy nő, akinek a külsejére mindenkinek joga van megjegyzést tenni? És csak a fiatal, az egészséges az, aki számít. Ha sovány vagy, ha kövér, ha őszülsz, akkor ott a kényszer, hogy változz meg, mert különben nem fogadnak el. Ha túlsúlyos valaki, akkor a fogyókúra szinte kötelező; ha megjelennek az ősz hajszálak, akkor ott a hajfesték; és kell a smink, kell a szép ruha, a kosztüm, a tűsarkú cipő, az ékszer, mert ha nem, akkor megszólnak, mert szóvá teszik, hogy tavaly is ez volt rajtad.

Most jó lenne tudni, hogy ebből végül is mit mondtam neki. Mert mondtam valamit, még ha nem is így, ezekkel a szavakkal, mert reagált rá, de csak az ő válaszára emlékszem, a saját szavaimra nem. Ő azt mondta, hogy ne legyek ilyen érzékeny. Lehet, hogy egy-egy megjegyzést nem is nekem szántak. Ha meg igen, akkor mi van? Mit tehetnek ők? Csak nem fognak azért kiutálni, mert nem festem a hajamat? De tételezzük fel a legrosszabbat, hogy szándékosan mondtak valamit, ami nem is igaz, csak ki akartak túrni az állásomból, mert valaki valakijének kell a hely – és akkor mi van? Rajtam áll, hogy hallgatok-e rá, hogy magamra veszem-e. Ha nem, akkor mondhatnak bármit, ne érintsen meg belülről. Nem szabad, hogy megérintsen, le kell peregnie rólam. Csak akkor számíthat, ha nekem is fontos, ha igaz a kritika. De ha igaz, és én magam is változtatni akarok rajta, akkor lehet, hogy jót tesznek velem, mert olyan irányba mozdulok el, amerre nem léptem volna önszántamból.

Erről eszembe jutott az a kolléganőm, akit már említettem. Aki vigasztalt. Ő gyakran azt tanácsolta, hogy mosolyogjak, és ő mondta azt is, hogy a munkahely csak egy része az életünknek. „Tudd le, jól vagy rosszul, aztán irány haza, ott van a családod, az igazi életed! Nem kell mindenkinek karriert befutnia, és ha otthon minden rendben van, az akkor erőt ad arra is, hogy a számodra idegenek szurkapiszkálódásait elviseld!”

Tudom is, hogy igaza volt, mert nem szabad panaszkodni, nem szabad sírni, mert ezt ellened fordítják. Erősnek kell látszani, mert úgy van, mint az állatvilágban: a csapat kimarja a beteg állatot, nem tűri meg a gyengét.

És megint érzem, hogy abban nagyot hibáztam, hogy hagytam az otthoni kereteket széthullani, hogy nem arra fordítottam minden erőmet, hogy azt megóvjam. Így valóban nincs már, ami erőt adjon, ami támasz lenne és menedék. Könnyebb volt a játékba kapaszkodni, ami feledést kínál, ahol nem kell gondolkozni, ahol más bőrébe lehet bújni, ahol olcsó mámor kábít ideig-óráig.

Ezt persze nem mondtam a doktor úrnak, és ő inkább azt próbálta megértetni velem, hogy ne a sérelmeket hurcoljam magamban, hanem csak a jót halljam meg. Csak azt vegyem észre, ami szép, mert ez a lelki béke meglelésének az első lépcsője.

A szavak erőt is adhatnak, nem csak bántani lehet velük. És ha az ember jó szóval fordul a másikhoz, akkor a másik sem támadhat örökké. És nem elmenekülni kell, hanem megoldásokat keresni. Jó volt a doktor urat hallgatni, ott mindig erőre kapok. Mindig bizakodva jövök el tőle, hogy nem rosszabb lesz, hanem jobb.

De lehet a szavak által meggyógyulni? Mi csak bekapunk egy pirulát, ha nem tudunk aludni, ha fáj a fejünk, ha lázasak vagyunk. És ott van a mindenható antibiotikum, amivel legyőzhetők a nagyobb betegségek, ott vannak a védőoltások, amikkel megelőzhetők a régen halálos betegségek. Hány ember lesz ma skarlátos? Elenyészően kevés. Még a tüdőgyulladás sem tart hónapokig, mint régen. Még kórházba sem kell menni. Az orvostudomány csodálatos. Ott a gyógyszer, csak fel kell írni, csak be kell szedni, és akkor a hatóanyagok elvégzik a dolgukat a szervezet belsejében, láthatatlanul zajlik a küzdelem.

De van, amire nincs gyógyszer, és most nem a rákra gondolok. Arra az orvostudomány előbb vagy utóbb megtalálja az ellenszert. Nem, én a fóbiákra, a lelki bajokra gondolok. De nem az őrültségre, nem az elmebajra, hanem azokra, amik még nem olyan súlyosak. Segítenek az ilyen betegeken a szavak? Megakadályozhatunk egy öngyilkosságot néhány kedves szóval, vigasztalással? Talán igen. Talán ugyanúgy segít, mint az ima. De én nem tudok imádkozni. A szüleim nem tanítottak meg rá. A nagymamámat még hallottam imádkozni. De már nem emlékszem a szavaira. Vagy nem is a szavak számítanak, hanem a hit? Hiszek én valamiben? Egy nálam nagyobb erőben? Magamban? A sorsban? Mások miben hisznek?

Hiszen értem én is: azért félek minden változtatástól, mert magamban nem hiszek. Mert nem hiszem el, hogy például sikerülne, ha munkahelyet változtatok, ott is megállnom a helyem. És ez a kétség, ez a bizonytalanság meglátszik rajtam, és másoknak előnyt ad. Másoknak, akik megragadják az alkalmakat, akik ügyesebbek, talpraesettebbek, mint én.

A doktor úr azt kérdezte tőlem, hogy mit tennék, ha valóban kapnék még egy életet. Úgy, mint a játékokban, ahol a főszereplőnek nem egy élete van, hanem több, és ha meghal egy küldetésben, de van még élete, akkor folytathatja a küldetést. Furcsa volt a doktor úr szájából egy ilyen számítógépes hasonlatot hallani, és igazán nem is tudtam rá válaszolni. Mit tennék másképp? Mit szeretnék másképp? Más szakmát választanék? Más férfit fogadnék el férjemül? Olyan hihetetlen volt a kérdés. És nem is gondoltam még soha végig a választ. A doktor úr nagyon szelíden azt mondta a beszélgetés végén, hogy már a legelső vallások is ezt ígérték az embereknek: egy új életet a halál után. Egy új, szebb, boldogabb életet a halál után. És most, napokkal a kezelés után, ez jár a fejemben. Mit szeretnék én, ha lenne még egy életem?

© Minden jog fenntartva! A kiadó engedélyével. 2011.