Garay Zsuzsanna:  BOSSZÚ  – részlet a könyvből

 

Egyedül vagyok. Éva elment. Tegnap óta csak ténfergek a lakásban céltalanul. Az előbb kezembe akadt egy üres napló. Leírom, ami történt. Így nem fáj annyira.

Éva elhagyott. Nem mintha csodálkoznék rajta. Egy ilyen gyönyörű nő százával talál magának új pasit. Inkább az a meglepő, hogy eddig kibírta velem.

Csak az indoklásán lepődtem meg. Ha azt mondta volna, hogy elhagy egy másik férfiért, aki jóval többet keres, aki mellett gondtalanul élhet, azt megértettem volna. Én még tanulok, ez a részmunkaidős állás a könyvtárban alig hoz valamit a konyhára. Felelőtlenség volt ilyen fiatalon összeházasodnunk. Ha apámék nem segítenének, még az egyetemet sem tudnám befejezni, pedig ez már az utolsó évem. De Évát nem zavarta, hogy kuporgatnunk kell, hogy az a legfőbb szórakozásunk, hogy olcsó bort iszunk, bundás kenyeret meg pirítóst eszünk hétszámra, és hallgatjuk a rádióműsort egy bérelt egyszobás lakásban, egy ócska készüléken.

Ha azt mondta volna, hogy megismerkedett egy jóképű, vonzó alakkal, aki szórakozni viszi, aki megnevetteti, azt is elfogadtam volna. Hiszen én tele vagyok kétségekkel és bizonytalanságokkal.

Amikor hazaértem, az ágyon ült a sötétben, felhúzott lábait átkarolta, az állát megtámasztotta a térdén, és előre-hátra hintázott. Ránéztem, és már tudtam, hogy baj van.

– Mit csinálsz te itt magadban? Miért nem kapcsolod fel a villanyt?

– Gondolkoztam.

– Igen? – kérdeztem, és hirtelen kiszáradt a szám. – És miről?

– Rólunk.

– Rólunk? – kérdeztem vissza, és miközben gépiesen kibújtam a cipőmből, levettem a zakómat, és akkurátusan felakasztottam, az járt a fejemben, hogy mi történhetett. Mindenfélére gondoltam, betegségre, családi bajokra, még arra is, hogy meghalt valaki.

– És mire jutottál?

Felállt. Nagyon komoly volt az arca. Összeszorult a szívem. Akkor már sejtettem, hogy mit fog mondani. Kimentem a cseppnyi konyhába, és kivettem a hűtőből a tegnapi bor maradékát. Öntöttem magamnak is, neki is. De igazából azt sem tudtam, mit csinálok. Feléje nyújtottam a poharat. Nem fogadta el. Én kiittam a bort. Rám nézett. Láttam, hogy csupa könny a szeme.

– Elmegyek – mondta, és valami hideg véglegesség érződött a hangjából.

Eldöntöttem, hogy nem adom fel.

– Miért?

Nem felelt rögtön. Odaléptem hozzá, és át akartam karolni, de elhúzódott tőlem, visszaült a kanapéra. Én vártam.

– Én nem tudok tovább így élni! – tört ki egyszer csak belőle.

– Hogyan nem tudsz élni? – értetlenkedtem.

– Állandóan figyelsz. Engem, másokat.

– Én figyelek? – megdöbbentem. – Mit?

– A mozdulatainkat, a szokásainkat, a szavainkat. Te idézgeted folyton, hogy ki mit mondott, meg mikor és hogyan. Szőrszálhasogató vagy, vitatkozol. Eleinte azt hittem, ez csak egy rossz szokás. De most már attól tartok, hogy csak ki akarod ugrasztani a nyulat a bokorból, összegyűjtöd a tapasztalataidat, és aztán leírod őket.

Most én nem válaszoltam.

– Vegyük például a legutóbbi novelládat – folytatta ő. – Amikor arról írtál, hogy a nő idegeskedésében a haját babrálta, hogy csavargatta a tincseit. Ezt az unokahúgomról írtad.

– De édesem, több száz nő tesz ilyet. Senki sem tudja, hogy itt a te unokahúgodról van szó.

– De én tudom, és ez elég. Hiszen még azt is leírtad, hogy a bal kezével csavargatja a hajfürtjeit.

Csak néztem rá, nem akartam elhinni, hogy tényleg ez a baja.

– Akkor nézzünk egy másik példát!

Felkapott egy füzetet az asztalról, és hangosan felolvasta:

– „A tanár úr kedvenc szavajárása ez volt, hogy: voltaképpen. A diákok az órán strigulázták, hogy hányszor mondja. Minden órára megvolt a felelős, aki egy kockás papíron jelölte az aznapi eredményt. A többiek az óra előtt fogadásokat kötöttek.” Ez is igaz. Ez a mi évfolyamunkon esett meg, a mi szemináriumunkon. Ugyan nem férfi tanár volt az illető, hanem nő, de akkor is igaz, és…

– De drágám… Nem értelek, igazán. Hiszen a festő, a szobrász, a fotós, mind megörökítenek másokat.

– Hát éppen ez az. Én nem akarom, hogy engem megörökíts! Nem akarom, hogy a szavaimat az egyik főszereplőnek a szájába add, a mozdulataimat egy másiknak kölcsönözd, a külsőmmel pedig egy harmadik, esetleg mellékszereplőt ruházz fel. Gondoltál már arra, hogy amit leírtál, az öröké ott fog állni, kinyomtatva, eltörölhetetlenül és visszavonhatatlanul? És az illetőnek nincs joga tiltakozni, megváltoztatni azt, amit írtál. És ha az illető, akiről mintáztad a szereplődet, meghal, akkor az utókor is mindig olyannak fogja látni, mint ahogy te megformáltad, nem pedig olyannak, amilyen valójában volt.

– Ez jogomban áll. Élek az írói szabadsággal.

– Miért, ki vagy te? Istennek hiszed magad, aki a saját szórakoztatására alakítja át a körülötte élő emberek sorsát, jellemét?

Meghökkentem, de védtem az igazamat.

– Az írás alkotói folyamat. Nemcsak a történetet, de a szereplőket is én teremtem. Természetesen beszűrődnek azok az élmények, amiket átélek, de…

– Ez kegyetlenség – szakított félbe Éva. – Ráadásul te nem történelmi regényeket vagy a távoli jövőben játszódó műveket írsz, hanem rólunk, ma élő mindennapi emberekről írsz, azokról, akik itt élnek körülötted.

– De… de… – dadogtam. – A festő vagy a szobrász is sok száz vázlatot készít, úgynevezett tanulmányfejeket, és ők is modelleket használnak. És a modellek szintén olyan emberek, akik a művész környezetében élnek.

– Ez igaz, de azok, akik modellt állnak, beleegyeznek. De te nem az egész embert írod le, hanem egy-egy részletét.

– Pontosan – szóltam közbe. – Hiszen megváltoztatom a neveket, a helyszíneket, az időpontot, és nem egy az egyben másolom le a körülöttem élőket, hanem csak kiemelem egy olyan vonásukat, amit a történet vagy a jellemrajz szempontjából fontosnak találok. Szerintem még ők maguk sem ismernek magukra.

– De ez is szörnyű! Osztályozod az embereket abból a szempontból, hogy ki fontos neked és ki nem. Feltrancsírozod őket.

– Ez már igazán túlzás! – kiáltottam fel indulatosan. – És különben is. Minden író így dolgozik. Anyagot gyűjt. Én hús-vér emberekről írok más, érző embereknek.

– Akkor sem bírom ezt elviselni. És még ha tárgyilagosan írnál! De nem. A múlt hónapban írtál arról a szerencsétlenről, aki egy kiszuperált kocsiban lakik. Őt arról a férfiról mintáztad, aki általában ott jár-kel az óvoda és az iskola körül.

– Én annak az embernek az alakján keresztül több sorsot kívántam megmintázni, és üzenni azoknak, akik közönyösen elmennek mellette, mert…

– Igen, de ő még csak nem is tudja, hogy írtál róla, még csak védekezni sem tud, de jó, akkor van másik példám is. A múltkor is megbántott az a főszerkesztő. És te utána írtál egy novellát, amiben a szerkesztőségben folyó állapotokat figuráztad ki, ami…

– Ami neked is tetszett. Nevettél rajta.

– Igen, mert voltak benne hatásos mondatok, jó poénok, és a végén a csattanó igazán jól sikerült, de utólag elgondolkoztam azon, mi van, ha egyszer mi veszünk össze, akkor utána engem is a tollad hegyére tűzöl? Vitriolosan fogsz írni rólam, vagy gúnyosan?

– Tudod, hogy soha nem bántanálak meg.

– Szándékosan lehet, hogy nem – bólintott. – De akaratlanul, úgy, hogy te magad sem veszed észre, úgy lehet, hogy igen. Meg valahogy szüntelenül azt érzem, hogy te mindent képes lennél feláldozni a művészet oltárán.

– Mindent?

– Engem, a családodat, az egészségedet.

Magyarázkodtam, békítgettem. Nem segített. Végső érvként odavette:

– És Ágnes?

Erre nem feleltem. Ágnes idősebb volt nálunk, úgy került a csoportunkba, hogy évet halasztott, mert férjhez ment és gyereket szült. Én egyszer megkérdeztem tőle, hogy tudja megoldani azt, hogy férj és gyerek mellett egyetemre jár, ki vigyáz a babára, ha könyvtárba kell mennie, hiszen még az édesanyja is fiatal, nem nyugdíjas. Ágnes akkor sokat mesélt nekem. Ez részemről egyszerű emberi érdeklődés volt, de az az igazság, hogy szerettem hallgatni őt. Volt valami istenadta adottsága ahhoz, hogy elmesélje a dolgokat. Ő nem vette észre, de én felfigyeltem arra, hogy milyen hatásosan tud hangsúlyozni bizonyos részleteket, illetve, hogy milyen jó érzékkel hallgat el néha, felcsigázva az érdeklődést a hallgatóban, aki a kíváncsiságtól hajtva ösztönösen tovább kérdez, mert tudni akarja a folytatást. Ágnes az első kedves szó után többször is hozzám fordult segítségért, kidolgozott tételeket, kijegyzetelt kötelező olvasmányokat kért tőlem.

– Honnan tudsz te Ágnesről?

– Róla írod a regényedet? Ő az a nagy téma, amit kerestél?

Az íróasztalomhoz rohantam.

– Beleolvastál az írásaimba?

– Egy számlát kerestem. Véletlenül lapoztam bele a papírjaidba.

Mérges lettem. Soha nem szerettem, ha a félkész írásaimba bárki beleolvasott. Ágnes nagyszerű alany volt. Annyi mindent átélt huszonhárom-huszonnégy éves korára, ami két-három életútnak is elég lett volna. Mire utolsó évesek lettünk, már el is vált. Az ő történetét egy olyan regényben akartam feldolgozni, ami négy lányról szólt.

Éva nézte, ahogy elzárom a papírjaimat, majd megkérdezte:

– Nem félsz attól, hogy egy idő után senki sem lesz őszinte hozzád? Hogy mások is rájönnek, hogy visszaélsz a bizalmukkal, és amit mondanak, azt felhasználod valamelyik írásodban? – Elvékonyodott a hangja.

– Tudsz te egyáltalán őszintén együtt érezni a másikkal? Van benned megértés, sajnálat? Vagy csak az számít, hogy mi hangzik jól egy regényben? – és sírva fakadt.

Vigasztaltam, de egy dolog világossá vált előttem: ez már jó ideje érlelődött benne. Nem hiszem, hogy az volt a fő ok, hogy megtalálta a jegyzeteimet. De akkor mi váltotta ki ezt a heves reakciót? Mit tehettem, mondhattam, ami így felkavarta? Akármi volt is, az öntudatlan volt.

Számomra azok az esték voltak a legszebbek, amikor felolvastam neki az írásaimat. Hálás és figyelmes közönség volt. Néha közbeszólt, kérdezett valamit. A kérdése néha megvilágította az ellentmondásokat, sokszor jogos volt az észrevétele, és én csiszolgattam a műveimet, és együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer híres író leszek. Én megbíztam benne, az eszében, a hibátlan ízlésében, elfogadtam az őszinte kritikáját.

Több regényt is elkezdtem már, de nem fejeztem be őket, mert nem tetszettek igazán. A novellákkal viszont már volt egy-két sikerem. És Éva hogy örült az első publikációmnak, az első honoráriumnak! Egy csodálatos hétvége lett belőle. Kirándulni mentünk. Sátorral. Piknikeztünk.

És most vége. Ezek a meghitt esték véget értek. Nagyon gyorsan összepakolt, nem volt sok holmija. És most itt ülök, és nem tudom, hogyan tovább.

© Minden jog fenntartva! A kiadó engedélyével.
2011.

Leave a Comment

4 + 7 =